Chapter 4., part 1.

Ez még hozzám képest is gyatra, és iszonyatosan rövid. Bár nem kifogás, nem igazán vagyok jól az utóbbi napokban, és már mindenképpen hozni akartam az új részt, szóval remélem hamar tudom hozni a következőt. Most már hivatalosan is nyár van, és talán így több időm lesz a blogra. Remélem nem túl késő még. Szeretlek titeket, remélem ti is a sztorimat. Nagyon jó érzéssel tölt el, hogy vannak, akiket érdekel, amit írok, és hálás vagyok nektek! Tudom, hogy rövid, tudom, hogy nagyjából eseménymentes, azért remélem elég jó lesz. Xxx

Egy héttel a kórházba jutásom után kiengedtek, és bár egy örökkévalóságnak tűnt az unalmas falak látványa, és az émelyítően steril környezet, egy kicsit pihenhettem. Az iskola bizottság megengedte, hogy felénekeljem a dalt utólag, amin sikeresen átmentem, szóval minden ’Happy’ volt, leszámítva egy dolgot. A folyamatos őrlődést, hogy akkor mi most Harryvel csak barátok vagyunk, vagy esetleg több. Hivatalosan nem lehetünk együtt, mert Claire babájának „megszületéséig” Harrynek vele kell maradnia. Állandóan felkapott téma lett a sajtóban. Rengetegen állnak Harry mellett, és hisznek is neki. Ám a kiderülésig még öt hónap. Azóta rengeteget jártunk össze Harryvel kávézni, beszélgetni, filmet nézni, de mintha a kapcsolatunkra rá lenne ragasztva a „csak barátok” jelző. Nem hibáztatom érte, végül is meg tudom érteni, és igyekszem megelégedni ennyivel. Hiszen, Harry Styles az egyik legjobb barátom. Ez már eleve kiváltság. Apropó legjobb barátok, emlékeztek még Josh-ra, a koli szobából?  Még amíg kórházban voltam meglátogatott. Azóta egész jóba lettünk. Időközben talált magának egy barátnőt, de Mary és Kathy állandóan azzal bosszantják, hogy mikor szakítanak. És természetesen egy, és örök legjobb barátnőm, Ashley is csatlakozik ma hozzánk. Rájöttem, hogy amíg Alexszel voltam, egyáltalán nem volt időm barátokra, ellenben vele. Ma moziba megyünk Josh-al, és Ash-el. Nem is tudom, mit nézünk meg. Éppen rájuk várok. Ash gépe egy órája szállt le, így azt mondta, amint tud, jön. Épphogy beleolvastam az iskolaújságba, csöngettek. Arr gondoltam biztos Ashley, vagy Josh lesz, ám legnagyobb meglepetésemre Harry esett be az ajtón. Szétszórtnak tűnt, fáradtnak. Szegény, képzelem mit élhet át Claire-rel.
- Harry. Hát te? – Kérdeztem, ahogy a konyhapultra támaszkodott. Zihálva nézett rám.
- Elegem van! – Mondta, de épphogy csak megszólalt, a kopogást hallottunk. – Vendégeket vársz? – Kérdezte enyhén csalódottan. Istenem, de nem szeretném így itt hagyni. Tincsei nedvesen tapadtak a homlokára. Érdekes érzések öntöttek el, ahogy némán bámultuk egymást, és csak most esett le igazán, hogy mi már egyszer lefeküdtünk.
- Ami azt illeti… - Kezdtem bele, de Ashley bevágódott az ajtón. Hatalmas mosollyal az arcán dobta le bőröndjeit, ám megakadt, ahogy észrevette Harryt.
- Aszta. Rohadt. Élet. – Tátogta. – Mit keres Harry Styles a házadban? – Ugrott egy aprót. Hm… Elfelejtettem volna megemlíteni, hogy ő még directioner? Ja, és titokban én is visszaszoktam. Tátott szájjal, és leplezetlen lelkesedéssel nézte a csapzott Harryt, aki leverten enyhén nyitott szájjal nézett rá. Ashley, amint magához tért, odaugrott hozzá, és kezet rázott Harryvel, aki nehézkesen, de édesen elmosolyodott.
- Ashley Kathrine Lay. Nagy rajongód, és aszta, nem hiszem el, hogy Harry Styles előtt állok! – A mondat végén rám nézett, és hihetetlen boldogság tükröződött az arcán.
- Harry Styles. – Mosolyogta Harry. Istenem, de édes, awhh! Ashley csillogó szemekkel nézte Harryt, aki zavartan állta a pillantását, mikor Josh esett be az ajtón.
- Mi van itt, össznépi gyülekezet? – Kérdezte felvont szemöldökkel. Na bakker, most akkor kit rázzak le. – Harry Styles. – Biccentett Harryre, aki vigyorogva intett Joshnak. Ha, pedig nem is ismerik egymást. Ashleyvel egymásra néztünk, és felnevettünk.
- Most, hogy így összeverbuválódott a csapat, vegyünk még egy mozijegyet? – Nevettem.
- Ne, nem kell. Menjetek csak! – Mosolyogta Harry. – Nekem még van pár elintéznivalóm. – Futva rám pillantott, amíg a többiek kimentek az ajtón, és futva megöleltem.
- Kitartás! – Suttogtam, majd a kezébe nyomtam a pótkulcsot, hogy majd zárja be az ajtót, miután elment, és Joshék után futottam, hogy utolérjem őket. Beszálltunk Josh kocsijába, majd a mozi elé hajtottunk. Ashley azonnal kipattant, mint valami gyerek.
- Jó napot kívánok, jegyrendelésünk van J. Edward névre. – Mondta Josh a pénztárnál.
- Itt van. Három jegy. Negyedik sor, 5.,6.,7. Jó szórakozást. – Mondta a nő robothangon.
- J. Edward? –Kérdeztem nevetve. Josh előszeretettel rövidíti a nevét J.-re.
- Féltem, hogy Mary és Kathy kutakodna! – Nyújtotta ki a nyelvét, majd igyekeztünk utolérni az én hiperaktív kisgyerek barátnőmet.

Chapter 3., Part 5.

Előre elnézést kérek a néhol felbukkanó káromkodásokért, nem voltak szándékosak, így sikerült. Tudom, későn hoztam, ismét. Azért remélem, hogy van, akinek megéri várni a részekért. Ezt minden feliratkozónak, és olvasónak küldöm, szeretlek titeket, és köszönöm, hogy kitartatok mellettem. Egyébként már 36 oldalas az eredeti word dokumentum, és alig várom, hogy belinkelhessem nektek, mint egy könyvet. Ez a rész a 'Kórházban' címet kapta, remélem tetszik, és jó olvasást! :))

Reggelre kiüresedett a szobám. Egyedül feküdtem bent, és még mindig nem tudtam mi bajom van. Elgyengülve feküdtem, és éppen kezdtem megszokni a csendet, ami körbevett, mikor anyámék rontottak be az ajtón. Egy kisebb hangzavar is hatalmasnak tűnt, és egyből elkezdett fájni a fejem. Érzékeny voltam a zajokra, a fényre, mindenre. Anya aggódása hiányzott legkevésbé. Apa próbálta megfékezni, de végül is meg tudom érteni. Ha az én lányom feküdne kórházban, és lógnának ki belőle csövek, én sem bírnék magammal. Azonnal keresett magának egy széket, leült, és zokogni kezdett. Meg akartam nyugtatni, de valahogy nem alig bírtam beszélni is. Teljesen kimerültem. Apa mögé állt, és a hátát simogatta.
- Kicsim, de mi történt? Hol van Alex? – Jé, még nem mondtam nekik. Hoppá!
- Drágám hagyd, látod, hogy fáradt! – Csitította apa. Igen, ez az, segíts! Hjaj…
- Elnézést! – Kezdte anya az orvosnak. – Nem volt itt egy fiatal, barna hajú fiú?
- Drágám, hagyd abba! – Utasította apa, de anya hajthatatlan volt. Mi ez az egész?
- De, kérem, kettő is! – Tudta le az orvos. Anya hatalmasra nyitotta a száját. Hah, mintha nem lennének barátaim. Ezen megsértődtem. De szégyelltem is magam egy kicsit.
- Anya… - Nyökögtem. Tanácstalan voltam, most mondjam el, az egész sztorit előröl? Ha már el kéne mondanom, akkor azt is el kéne, hogy Harrynél voltam, akkor jönne a ’ki az a Harry?’ kérdés és a többi, akkor nem hinnék el. Hjaj, minden anyával ilyen nehéz?
-  Kicsim, minden rendben? – Kérdezte. Aha, felébredt benne az anyai ösztön… Ezen az sem segített, mikor belépett Harry. Bakker, ezt hogy magyarázom ki. Vajon haragudni fog, ha azt mondom, hogy csak egy barátom? Mert végül is több annál…
- Uh, elnézést, zavarok? – Pillantott rám. Nem, dehogy, soha. Anyuék igen! Illetve…
- Nagyon örülök, Mrs. Betranche. – Fogott vele kezet. Látszott Harryn, hogy zavarban van.
- Ööö, én is nagyon örülök, Harry Styles. – Mondta. – Én csak… Gondoltam meglátogatom Justine-t. Remélem nem gond! – Anya, ha nemet mondasz…
- És kit tisztelhetünk a személyedben, Harry? – Kérdezte. Te jó ég. Áááá. Mit mondjak.
- Ó, én csak Justine egyik barátja vagyok! – Mosolygott, majd lopva rám tekintett. Köszönöm! Tátogtam. Nem tudom pontosan, mit köszöntem, a lényeg, hogy segített.
- A kollégiumból? – Faggatta anya. Nekem közben azért megjött a hangom. – Tényleg kicsim, mikor mész vissza? – Fordult felém. Basszus! Nem mondtam volna neki a költözést még anno? Fájdalmasan hunytam le a szemeim. Aludni akarok…
- Nem tudom anya, még vissza is kéne iratkoznom… - Jaj, ebből mi lesz. Már félek…
- Mit csinálnod? – Engedte el Harry kezét, amit egész addig fogott. – Hogy-hogy vissza?
- Öööö, hát én közben kiiratkoztam. – Mondtam. Jaj. Fáj a hasam. Nem akarok veszekedni.
- Mikor? Miért? És mégis hol aludtál akkor? – Háborodott fel. Na, erre már apa is felemelte a fejét. Ajjaj, bajban vagyok! És még nem is mondtam nekik, hogy az ex pasimmal éltem fél évig. Apa biztosan kiakadna. Pont ezért nem is mondtam el neki…
- Öööö, akkor én nem is zavarok. – Hátrált Harry. Nem! Nem hagysz itt! Ne csináld már…
- Várj Harry, még beszélni akartam veled! – Mondtam, majd segítséget keresve apura pillantottam, aki vette a lapot, annak ellenére, hogy erre biztos ő is kíváncsi volt.
- Rendben van gyerekek, nekünk úgyis mennünk kell szállást foglalni. Gyere szívem! – Karolta fel anyát. Hogy mi van? Maradtok? Te jó ég! Anya dühös pillantásával találkoztam, mielőtt kiléptek volna az ajtón. Harry kissé kellemetlenül foglalt helyet mellettem.
- Ne haragudj! – Suttogtam. Lesütöttem a szemem. Nekem kellemetlen volt, hát még neki.
- Nem haragszom. – Mondta. Halványan elmosolyodtam. – Hogy vagy? – Kérdezte.
- Jobban. De még mindig zsibbad a karom. De legalább a hangom visszajött… Te hogy vagy? Claire botrány? – Kérdeztem. Aggódtam érte. Jaj, az orvosok azt mondták, ne aggodalmaskodjak. Nehéz ezt betartani sajnos. Az élet megy tovább…
- Kilenc hónapig bizonygathatja, hogy az én gyerekem „várja”… - Rajzolt idézőjelet a kezével. – Aztán, még ha szerez is egy gyereket, az sem lesz az enyém. – Sóhajtott.
- Sajnálom. – Mondtam, és a jobb kezemmel megsimítottam az arcát. Miután fájt, mint a rohadt élet, elég esetlenre sikerült, de megérte. Felnézett, és elmosolyodott. Éppen készültem elveszni a szemeiben, mikor nyikordult az ajtó, és Alex dugta be a fejét.
- Na, bassza meg! – Mondtam unottan, majd a szám elé kaptam a kezem. Ami fájt. Alex meglepetten nézett rám, majd tekintete Harryre vándorolt, és egyből elsötétült.
- Segíthetek? – Kérdezte Harrytől dühösen, aki felnevetett. Imádom a nevetését.
- Ezt én is kérdezhetném, nem gondolod? – mondta még mindig nevetve.
- Igen? Mit akarsz a barátnőmtől? – Kérdezte, mire félrenyeltem a vizet, amit éppen ittam.
- A kidtől? Ő otthon vár pucéran, lemerem fogadni. – Köhögtem. Alex egyre dühösebb, és dühösebb lett, én pedig nem kicsit élveztem a helyzetet. Na, jó, nagyon-nagyon.
- Vizsgálaton van. – Úgy van! Védd csak! Nevetni akartam, de fájt a mellkasom.
- Akkor menj, és látogasd meg! Engem nem érdekelsz. – Mondtam. Húzz már el!
- És Ő igen? – Háborodott fel Harryre nézve, mikor Marycske tipegett be. Magas sarkúja fülsiketítőnek tűnt. Szorosan Alex mellett állt meg, és nagyképűen lepillantott rám.
- Na, Ő meg mit keres itt? – Kérdeztem. – Menjetek már el! Senki sem kíváncsi rátok!
- Igen drága? Felpofozhatsz megint, ha az ereid nem bánják! – Kacsintott. Elég volt. Megnyomtam a nővér hívót. Most nem akartam bután viselkedni, holott megérte volna.
- Igen, Ms. Betranche? – Jött be egy nővér hamarosan. Nehézkesen beszéltem.
- Kérem, küldje ki őket innen! – Mondtam, mire a nővér udvariasan megkérte őket, hogy hagyják el a szobámat, mire Alex vadul ellenkezni kezdett, Marycske pedig hozta a szokásos ribanc formáját. A nővér sóhajtott, majd hívta a biztonságiakat. Harryvel egymásra néztünk, és amíg ki küldték Alexéket, addig megegyeztünk arról, hogy én vagyok a legproblémásabb beteg a kórházban.

Chapter 3., Part 4.

Tudom, ez sem hosszabb, de ezt legalább rövidebb idő alatt hoztam, ha ez nem is kárpótol titeket annyira. Remélem azért legalább izgalmas lett. Erre biztos nem számítottatok, vagy de! :) 

Magamra kaptam egy kabátot, és kiléptem a szeles londoni utcára. Behunytam a szemem, és próbáltam emlékezni, merre is mentünk akkor este. Jobbra, aztán megint. És most merre? Hiába próbáltam emlékezni, nem ment. Merre tovább? Basszus! Leültem egy padra, és vártam. Mire? Nem tudom pontosan. Lehajtottam a fejem. Az émelygésem még mindig nem múlt el. A hasamra fontam a kezem, és a térdemre hajtottam a fejem. Pár perce fekhettem így, mikor éles magas sarkú kopogást hallottam. Felemeltem a fejem, szinte azonnal megszédültem. Éreztem, hogy nem tudok felállni. A szédülés nem múlt el. Mi ez a szörnyű érzés? A szívem irtó hevesen vert. Muszájnak éreztem, hogy megtaláljam Harryt. Hogy kihúzzon a sárból. Mi a franc ez a hülye hang? Felemeltem a fejem, és egy szőke fuvallat rohant el előttem.
- Claire? – kérdeztem erőtlenül. Basszus, azt hiszem hányni fogok! Minden elsötétült.

*

- Ms.  Pierce? – Hallatszott a hang. Amint i akartam nyitni a szemem, éles fény hatolt a retinámba, így inkább visszacsuktam. Büdös volt. Kórházi szag. Te jó ég! Kórházban vagyok? – Ms. Pierce jobban van? Már értesítettük a szüleit az itt létéről. – Hallatszott.
- Ez teljesen felesleges. Hol is vagyok? – Próbáltam felülni, de két erős kéz visszanyomott.
- A London Norbury Hall kórházban. – Mondta ugyanaz a monoton férfihang.
- Kérem, felülhetek? – Pislogtam nagyokat. El akarok menni, ki hozott be, mi folyik itt?
- Pihennie kell Ms. Pierce. – Nyugtatott. Belül dühöngtem. A dalom! Te jó ég, a dalom!
- Mi történt? Mikor mehetek? – Kérdeztem sürgetve az orvosokat. Kinyitottam a szemem, az első volt, hogy körbenéztem. Megakadt a szemem Clairen, és Alexen. Mi ez, összeesküvés? Ránéztem az orvosra, majd a kezemre. Drótok állnak ki belőlem. Nem kellemes! Az infúzióm lassan csöpögött. Újra hányingerem lett. Tényleg, a hányinger.
- Ez a kedves pár hozta be önt. Eszméletlen volt, és nagyon magas volt a vérnyomása.
- Pár? – Fordultam feléjük. Mi van, Alex már négyesben akarja. És ahogy jobban megnéztem, az nem is Claire volt. Jézus, csak nekem lehet ilyen balszerencsém. Marycske ült velem szemben. Fáradtan rogytam vissza a párnámra. Milyen megalázó.
- Én most magukra hagyom önöket. A szülei nemsokára megérkeznek. – Mondta, majd távozott. Te jó ég! Marycske óvatosan köhhintett, majd rátette a kezét Alex kezére, ami a vállán pihent. Jézus… Édesen néztek egymásra, majd Alex aggódóan rám.
- Legalább ne itt előttem nyáladzatok… Ha jól hallom, a szomszéd szoba üres! – nyögtem.
- Milyen kár, hogy így kell megismerkednünk. Mary vagyok. – nyújtotta felém a karját. A hangja még idegesítőbb volt, mint ő maga. Továbbra is mozdulatlan maradtam. Nem akartam érintkezni vele, még egy kézfogás erejéig sem. Keresztülnéztem rajta.
- Jobban vagy? – tornyosult fölém Alex, és egy puszit nyomott a fejemre. Ha működnének a reflexeim, ellöktem volna magamtól. De így csak tűrtem.
- Csókolgasd őt. – Mondtam elhárítva annak a lehetőségét, hogy azt hiszi, engedem neki, hogy csak úgy csókolgasson. Menjetek a fenébe mindketten! Kiabálni akartam.
- Az előbb kérted, hogy ne csináljuk! – értetlenkedett Marycske. Ó, istenem, hogy…
- Idegesítesz! – Jelentettem ki. Legszívesebben kilöktem volna az ablakon.
- Nézd, elhiszem, hogy ez nehéz neked, mert Alexnek én kellek, de ideje elfogadni. – Mondta. Na, most telt be a pohár. Amilyen hirtelen lehetett, felültem, és pofon vágtam, csak hogy az infúzió ez időben kicsúszott a kezemből. Iszonyúan fájt. Felkiáltottam a fájdalomtól, mire több nővér is beszaladt, és kiküldték Alexéket. Én még mindig az iszonyúan vérző kezemet néztem. Csak ömlött belőle mindenhova. Ismét kezdtem elveszteni a kontrollt. Minden homályosodni kezdett. Erőtlenül dőltem vissza a párnára, ahol hagytam, hogy a világ elsötétüljön. A fájdalom megbénított, aztán már semmit sem éreztem. Mikor legközelebb magamhoz tértem. Szörnyen hasogatott a fejem. A szoba el volt sötétítve, de még bevilágított pár utolsó napsugár. Elsőnek ellenőriztem a vértócsát. Már nem volt ott, de a kezem még mindig véres volt. Kimerülten feküdtem. Körülnéztem a szobán, mikor jobb oldalt, az ágyam mellett megláttam Harryt. Mit keres itt? Vagy csak képzelem? Elbizonytalanodtam.
- Harry? – kérdeztem suttogva. A fejét felemelte az öléből, és rám nézett. Megviseltnek tűnt. Elszörnyedt, ahogy meglátott, bár biztos vagyok benne, hogy amikor bejött rosszabban néztem ki. Totál kiütve. Aggódóan fürkészett.
- Hogy vagy? – suttogta. Nagyon halványan elmosolyodtam. Mióta ülhet itt?
- Te? – kérdeztem. Élete legmegszégyenítőbb hazugságában él, és tőlem kérdezi, hogy vagyok. Meg akartam ölelni, de ha egy kicsit is mozdultam, iszonyatosan fájt.
- Nem én vagyok kórházban! – Mosolyodott el óvatosan. Látszik, hogy tud róla, mégis mintha nem lenne semmi, csak értem. Mindez értem. Én is elmosolyodtam.
- Nem rólam állítják, hogy apa lettem. – Mosolyogtam. Jaj, Claire, mi lesz így veled?
- Ha Claire összeszedi a gyereket valahonnan, az akkor sem lesz az enyém.
- Hogy tudod majd bebizonyítani? – Kérdeztem suttogva. Szomjas vagyok. Nagyon.
- Apasági teszt. – Mondta könnyeden, majd a kezembe adta a vízet, és felsegített.
- Köszönöm. – suttogtam, majd beleittam a vízbe. Mint idegen anyag, hatott a számnak. – Mióta vagy itt? – Suttogtam. Lehunyta a szemét. Jaj, ne!
- Még találkoztam Alexel, és az új barátnőjével. – Keserűen mosolygott. Sajnál.
- Én vagyok az új. – Ahogy kimondtam megdöbbenve nézett rám.
- Mármint…? – Kezdte. Szóval érti. Megnyugodtam, hogy nem kell magyarázkodnom.
- Nem. Én voltam előbb, ő csak közbe jött! – Mondtam, majd letettem a vizet, és visszadőltem.
- Szóval ezért szakítottatok. – Szomorúan meredt maga elé. Én is így éreztem.
- Azt akarja, hogy menjek vissza hozzá. Hozzájuk. – Javítottam ki magam.
- Hármasba? – Nézett már értetlenül, mintsem megdöbbenten. Hát, igen!
- Igen. – Hajtottam le a fejem. Igen, azt, és én fontolóra vettem. Elítélne.
- És? – Kérdezte. Miért érdekli? Jaj, Harry. Úgy hiányoztál. Kérlek, segíts…
- Nem. – Mondtam. Most már ezer százalék, hogy nem. Meglepődtem, ugyanis sóhajtott egyet, majd közelebb hajolt, és megcsókolt. Te jó ég! Megcsókolt. Legszívesebben megérintettem volna, de a kezeim mintha ólomsúlyúak lettek volna. Mikor elhúzódott biztos lettem benne, melyik dalt akarom énekelni, bár erről a vizsgáról biztos, hogy le fogok már maradni. A szemeibe néztem, majd sóhajtottam.
Avicii: Addicted to you

Chapter 3. Part 3.

Tudom, tudom, egyre rosszabb leszek! Egyre rövidebb részek egyre hosszabb idő alatt. Őszintén sajnálom, de remélem kárpótol titeket ez az igen megdöbbentő rész. Kinek megdöbbentő, kinek nem, remélem azért az! :)

Fáradtan zuhantam vissza az ágyba. Már csak egy napom maradt, és még dalom sincs. Sóhajtva raktam fel a reggeli kávém. Minden végtagom ólomsúlyúnak bizonyult. Később egy csésze friss kávéval ültem a laptopom elé. Hm… Dal, ami inspirál. Talán lehetne valami Lea Micheltől. A gleeben megformált szerepe közel áll a szívemhez. Rachel Berry is olyan, mint én. A semmiből lesz valaki, és valóra váltja az álmait. Ez az, ami igazán jellemez engem is. Talán lehetne a Battlefield, vagy a Cannonball… Éppen ezen tűnődtem, mikor csengettek. Lecsuktam a Lapotopom, és az ajtóhoz vonszoltam magam. Nem akarok vendégeket. A mai utolsó szent napot magamra akarom szánni csakis, és senki másra. Elmélyülni a zenében, és pihenni.
- Szia! – Nézett rám csoki barna szemeivel. Istenem!
- Alex, mit akarsz itt? – kérdeztem tompán, és közben Harryre gondoltam. Bár ő jött volna!
- Eddig nem volt merszem találkozni veled, és személyesen is bocsánatot kérni. Hát most itt vagyok! – Mondta, mintha csak arra kértem volna, hogy jöjjön el.
- Furcsa, valahogy nem hiányoztál! – Mondtam neki, remélve, hogy elmegy, amíg még lehet. Pont ő hiányzott az elmúlt események közül. Mintha híres lennék, csak mégsem. Mindig történik valami, amit nem szeretnék, hogy megtörténjen.
- Én is, és te is tudod, hogy ez nem igaz! – Mondta szemtelenül, és talán egy kicsit dühösen.
- Volt, ami kitöltötte az űrt, ami alatt szomorkodnom kéne egy szemétláda miatt. – Vontam vállat. Igen, pont azzal töltöttem az időmet, hogy utána sírok, mi? Persze!
- Igen? És mik voltak azok? – Kérdezte tettetett nemtörődömséggel. Nem érdekel, mi?
- Semmi közöd hozzá, és ha megbocsájtasz… - kezdtem, és próbáltam becsukni az ajtót, mire teljes testével nekidőlt. Miért csinálja ezt? – Mit akarsz? – Ismételtem dühösen.
- Szeretlek! Csak ennyit tudok! Vissza akarlak kapni! – Mondta. Hogy meg ne szakadjon a szívem! Vajon annak a másiknak is ezt mondta? Egyébként elhatároztam, hogy elnevezem a drágát, hogy bármikor, mikor bajom van, hadd legyen ő az oka! Feltételezem Marycske ajtaján is órákig kopogott, mire a lány méltóztatott jönni, vagy ő könnyebb vérű, mint én? Végül is hajlandó volt egy szál semmiben végig robogni a szeretője házán a barátnője előtt… Hm… Határozottan könnyebb vérű, mint én! Istenem, hogy végig mennék rajtuk egy busszal! Tudom, tudom…
- És ha esetleg igent mondanék, dobnád a drágalátos barátnődet? – Kérdeztem szemtelenül. Jézus, visszamennék hozzá? Ijesztő belegondolni. Ez egy igen erős határvonal nálam. Egyszer már átlépte, mi biztosítana arról, hogy ezúttal nem tenné.
- Nem tudok nélküle élni! – Nyögött fel. Azt hiszem nagyobb szemekkel már nem is tudtam volna nézni rá. Úristen! Akkor meg mit akar? Belegondolni is félek, mit remél.
- Akkor mi a fenéért vagy itt? – Kérdeztem döbbenten. Úristen. Nem tud élni nélküle! Azt hiszem most tört össze igazán a szívem. Amíg én tiszta szeretetből bújtam hozzá, ő addig egy másik nő karjaiba képzelte magát. Nem kapok levegőt! Ő kell neki, és kellett is mindig. Sírni akartam. Még mindig szeretem. Miért? Marycske jobb nálam.
- Annyi kérdésem van! – suttogtam. Hjaj. Választ akarok a sok kérdésre. Méghozzá most!
- Tedd fel őket! – Mondta. Halvány mosoly ült az arcán. Istenem, mibe megyek bele?
Kijjebb nyitottam az ajtót. Belépett, körül nézett, majd a tekintete megállapodott egy fotelen.
- Hozok teát! – Miért vagyok ilyen suta, esetlen? Nem szerethetem már! Nem lehet! Nem szabad! A tudatom vezet, ő irányít! Nem leszek szánalmas. Nem eshetek vissza a porba. Kimértem öntöttem a vizet, beletettem a filter, és az egyéb kellékeket. Hjaj.
- Mióta tartott? – kérdeztem. Rám emelte a tekintetét. Megfagyott bennem a vér. Egyszerre volt dühös, és szomorú. Csalódott lenne? Bennem? Én hűséges voltam!
- Mikor beköltöztünk a házba, és te felszaladtál a fürdőbe. Ő hozta a virágokat. – türelmesen néztem rá. Többet akarok! Több infót! Megérezte a gondolataimat. – Azon az estén lefeküdtünk, és megbeszéltük, hogy még találkozunk. Először nem tudta, hogy vagy nekem, aztán, mikor bevallottam, és véget akartam vetni a dolgoknak, megmondta, hogy terhes. – A döbbentség kiült az arcomra. Terhes? A kérdőjeleket felkiáltó jelek követték az elmémben. Mi az, hogy terhes? Te jó ég! – Először nem örültem. Megijedtem, mi lesz, ha megtudod. Aztán örültem. Te jó ég, hiszen apa leszek, és akkor szakítani akartam veled. Aztán megint nem örültem. Hiszen csak húsz éves vagyok. Rendes munkám sincs, miből tudnám eltartani azt a gyereket, és Maryt? Időközben Marynek autóbalesete volt. Elvetélt. – Mosolygott keserűen. Ennyi minden történt, és én semmit sem vettem észre? – Nem hagyhattam ott. Egyszerűen nem. Az orvosok azt mondták, nem lehet többé gyereke, legalábbis egy ideig biztos nem. – Na, ezt már nem hiszem el! – Valamiért nem sújtotta le a hír. Ezután minden este találkoztunk, ha tudtunk. Állandóan velem akart lenni. Minden térem velem volt. Együtt voltunk. Ő, és én, és ez így volt szép. – Megszakad a szívem. Egy élet története, amíg én otthon ültem, és azt hittem, minden rendben. Amíg én rosszul voltam, nem mellettem volt, hanem benne! A hányinger kerülgetett, akkor meg mi ez az érzés? – Ekkor másodszorra döntöttem el, hogy szakítok veled, de mikor haza értem, azon estén, rájöttem, hogy nem tudlak elengedni magam mellől. Kellesz nekem.
- Minek, lelki támasznak, amikor éppen nem feküdtök egymáson? Hogy kisírd a vállaimon a hiányát? Hányingerem van tőled! – sírtam a szavakat. Hűha, szóval ennyire ki tudok akadni? A fejem fájt, az agyam zakatolt. Idegesítő egy páros.
- Tudtam, hogy dühös leszel, de te akartad hallani. – védekezett. Szemétláda!
- Fejezd be a rohadt sztoritokat, és menj a francba! – mondtam neki. Egyedül akarok lenni!
- De nem mondhattam már le, az esti megnyitót, ezért még egyszer őt választottam, utoljára. Legalábbis egy darabig. Láttam, hogy hívsz. Megijedtem a sok hívás után. Reméltem, hogy nem esett bajod. Egyre erősödött bennem ez az érzés, így a buli felénél leléptünk. Szörnyen féltem, ezért először hozzánk mentem megnézni, hogy hogy vagy. Nem voltál ott, Mary pedig bejött az ajtón, és azt mondta, használjuk ki az időt. Ő is tudta, hogy ezután sokáig nem fogunk találkozni, így belementem. Reméltem, hogy valamelyik rokonodhoz mentél. És reggel, mikor bejöttél… Először dühös voltam rád, aztán pedig magamra, és megijedtem. Tudtam, hogy le fogok egyszer bukni, de várni akartam, amíg a kettőnk megerősödik. Titkon azt reméltem, hátha te is belemész, hogy esetleg… - kezdte, de abba hagyta. Tudtam mit akar mondani, de tőle akartam hallani. Hallni, ahogy kimondja. Nem voltam biztos benne.
- Esetleg? – Kérdeztem félve. Úgy hangzott, pedig nem féltem. Már azóta az ominózus este óta tudtam, hogy elveszítettem, és semmit sem tehetek ellene.
- Esetleg Te, Ő, és én… Együtt! – Fájt. Az egyetlen, amit éreztem, hogy fájt. De rohadtul. Felállt. Tudta, hogy befejezte, és hogy időre van szükségem. Nem kísértem ki. Csak ültem lealázottam a fotelban. Soha nem éreztem magam ennyire alul, mint most. Egész eddig hazugságban éltem, és a tudat ólomként nehezedett a mellkasomra. Alig kaptam levegőt, az arcom forró volt. Az össze hazugsága közül a szeretlek volt a kedvencem, és az fájt most legjobban. Elhitette, hogy az vagyok, aki nem, és ez fájt igazán. Úgy döntöttem, Claire eddigre már világgá kürtölte a nagy hírt. Gyorsan felmentem az internetre utána nézni. Az első cikk, amit beadott. Hah… „Claire Mitch Harry Styles babáját várja.” Nem csalódtam. Gondoltam, hogy ez lesz a nagy terve. Alacsony, olcsó, és egyszerűen kivitelezhető, csak a végén kell egy baba, de Clairt ismerve azt is könnyedén megszerzi. Most az egyszer nem csak magamat sajnáltam. Harry is gyökeresen benne van. Még egy közös pont. Mindkettőnket belerántottak a sárba, és egyedül kell kimásznunk otthagyva a méltóságunk. Hármasban, mi? Persze! És akkor rájöttem. Egyetlen emberre van szükségem a kimászáshoz: Harryre!

Chapter 3., part 2.

Kérlek, ne haragudjatok, hogy több, mint egy hónapos csúszással hoztam nektek ezt a szintén rövid részt, de valahogy nem akar megszállni az ihlet, hiába erőltetem magamra. Remélem ennek ellenére, vannak akik még látogatják a blogot, mert nagyon nagyon jól esik nekem, nem is hiszitek el! Szeretlek titeket, és akkor "ünnepeljük" a február utolsó, és egyben 28. napját egy új résszel. Xoxo ♥

Egy pillanatig én is szentül hittem, hogy valami csodás következik, amit tudat alatt még akkor szerettem volna, mikor még Alexszel voltam. Behunytam a szemem, majd újra kinyitottam, és ezt a folyamatot ismételgettem, és én is haladtam abba az irányba, amit ő is képviselt. A kettőnk közt lévő távolság pedig egyre csak ment össze, és melegség maradt a helyén. Éreztem, ahogy elpirulok. Az arcom forróvá vált, a fülem sípolt, és a külvilág megszűnt létezni számomra. Mindez csupán pillanatok alatt történt. Ajkaink már majdnem összeértek, mikor a mellkasára tettem a kezem. A szemem könnybe lábadt. Kíváncsian nyitotta ki zöld szemeit, míg én az enyémeket lesütöttem. Éreztem, ahogy nagy levegőt vesz, majd felegyenesedik. Lopott pillantást vetettem rá: arca még mindig piros volt a futástól, homlokán megjelentek az izzadságcseppek. Mikor teljes egészében ráemeltem a tekintetem, sírni kezdtem. Arca, ami a „majdnem csókunk” után közömbössé vált, most aggódóan szegeződött az enyémre. Sírva öleltem át a nyakát.

-          Sajnálom! – Suttogtam. Ölelése meglepettből óvóvá vált. Csak sírni akartam. Úgy hiányzott a kapcsolatomból ez. Bár ez erre nem is helyes. Nem egy tevékenység hiányzott. Minden csókot, ölelést megkaptam, ajándékok százát, kezdve az apró meglepetésekkel, befejezve a komoly ékszerekkel. Mindenem megvolt, egy dolgot kivéve: Harry. Annyira hiányzott, hogy azt el sem lehet képzelni. Már az első naptól fogva vágytam rá, amiről most olyan egyszerűen lemondtam, még sem tudtam megtenni, már csak érte sem.

Az aluljáró üres volt. A következő metró csupán fél óra múlva jön, mert az egyik alagutat lezárták, és kerülőt kell tennie, és mindez nem is lett volna lényeges, ha nem hallottunk volna kopogást. Egy magas sarkú kopogását. Egyből eltávolodtam tőle, majd a következő kijárathoz futottam, ő pedig csak ott maradt, a falnak dőlve. Nem lepődtem meg, mikor a csinos kis Claire szőke tincsei libbentek be a képbe.

-          Mégis hova rohantál? – Kérdezte fenn hangon. – Ugye nem az után a csitri után! Harry! Harry, mégis mit képzelsz, hova mész? Harry! – Kiabált.

Élesen vettem a levegőt, és reméltem, hogy nem bukom le Claire előtt, na, nem mintha, féltem volna tőle, vagy valami, de azért mégis. Ahogy elhaladtak mellettem, mintha lassítva történt volna. Háttal dőltem neki az oszlopnak. Tekintetem a földet pásztázta. Harry hosszú, barna kabátját fújta a szél, ami halkan süvített az alul járóban. Lassan felemeltem a fejem. Elnéztem jobbra, ahol találkozott a tekintetünk. Óvatosan sóhajtott, majd lehunyta a szemét, és a tekintetét ismét előre vetette. Ezt a filmbéli pillanatot megszakította az az ismerős, és lassan idegesítő kopogás, amit Claire minden bizonnyal a tekintélye zálogának tud be.

***

Unottan lapozgattam az amúgy utált magazinokat. Mindig is sületlenségnek tartottam azokat a sekélyes cikkeket a sztárokról, amiknek a fele sem igaz, csak egy adott összeg fejében megírják a hazugságaikat, hogy az amúgy szörnyen unalmas lapukat el tudják adni, de felkeltette az érdeklődésem egy cikk. Bár mielőtt belekezdhettem volna, valaki kopogott az ajtón.

-          Igen? – kérdeztem, majd hirtelen mintha lefagytam volna. – Mit akarsz? – Kérdeztem barátságtalanul.

-          Ez nem kinti téma. – Mondta egyszerűen, majd engedély nélkül besétált a házba.

-          Kiböknéd végre? – Kérdeztem unottan.

-          Tudok a kis afférotokról Harrvel. – Mondta

-          És? – Vontam meg a vállam, és mivel nem akartam hazudni, nem tettem hozzá, hogy „régen volt”

-          A kapcsolatotok sosem fog annyit érni, mint a miénk.

-          Ne légy nevetséges Claire! A ti kis románcotok annyit ér, hogy az újságírók leszálljanak Harryről, semmi többet, és ezt te is tudod, csak a festett szőke koponyádban rejlő valami nem akarja elhinni, de semmi baj…- simogattam meg a karját, amolyan vigasztalás képen - Hiszen a szépségedre támaszkodva Harry után is szerzel valami pasit, aki pénze fog vonzani, de ez így van rendjén, mert neked ennyi jut!

-          És neked mi jut, miss Belelátok mindenki életébe, hm? Elmondom mi, egy hétköznapi pasi, egy hétköznapi család, egy hétköznapi élet, amiben megadatott neked, hogy csodáld azt, amivé sosem válhatsz, engem, és az életemet! És mellesleg, Harryvel jól meg vagyunk, és boldogok vagyunk együtt. – Fejezte be az igen értelmes monológját a hülyeségről.

-          Én is pont ezt gondoltam, miközben a szakításotokról olvastam. – Mosolyogtam szemtelenül.

-          Te meg miről beszélsz? – Kérdezte lenéző stílusban, mire elé dobtam a földre az ominózus cikket tartalmazó újságot.

-          Csak nem gondolod, hogy mint egy kutya, felveszem a mocskos padlóról? – Mondta a derekára vágva a kezét.

-          Ha érdekel, kénytelen leszel. – Mondtam unottam, miközben belekortyoltam a teámba, amivel azt igyekeztem szimbolizálni, hogy megfogtam, és én vagyok a főnök.

Kelletlenül hajolt le a földre, ami által mini ruhája felfedte, amit rejt. Unottat tettetve, mégis esetlenül lapozott bele az újságba, leplezni próbálva, hogy rutinosan mozog a tini lányoknak szóló szennylapok világában. Mikor az adott oldalra ért, hihetetlenül nézte a sorokat, amik azt a hatást keltették, mintha felkiáltana, hogy „Úristen, ezek betűk!”, ami egyébként oda teremtettként illett volna gondosan rúzsozott ajkaira. A meglepettség kiült az arcára, és mintha egy pillanatra elvesztette volna az egyensúlyát, filmbe illő módon zuhant bele a mögötte álló karosszékbe. A tény, hogy ennyire megviselte a szakítás, egyet jelentett számomra: sokat remélt ettől a „kapcsolattól”. Néha, mikor ilyenek töröm a fejem, eszembe jut, hogy miért választottam én az énekesi szakmát, mikor sokkal inkább látom át az emberek gondolatait a reakciójukból.

-          Na, mi van, sikerült elolvasni, vagy csak nézted a sorokat, és a képből megállapítottad, hogy mit is jelenthetnek? – Vetettem oda.

-          Meg van! Meg van! – Csillantak fel a szemei, és pillanatok alatt újra az eredeti fényében „tündökölt”.

-          Mi van meg? Az abc sorrendje? – Kérdeztem lenézően, mire csak felszegte az állát, és kisétált, mintha sosem járt volna erre.

Pedig nagyon is erre járt, amiről tanúskodhat a méteres parfümfelhő, és a zsebtükör, ami az apró táskájából csúszhatott ki. Leültem a helyére, kinyitottam a tükröt, és megnéztem benne magam. Vajon mi lehet az a nagy terve, amivel „megtarthatja” Harryt? – Gondoltam, majd becsuktam a tükröt, és hátradőlve megpróbáltam kipihenni azt a sokkot, amit Claire okozott azáltal, hogy látogatást tett nálam, elmondta élete monológját, majd, mintha csak szuvenírt hagyott volna, emlékeztetett a mi kis nevetségesen sértő párbeszédünkre. Remélem, valami hatalmas baromsággal rondítja el a bulvárlapok nyitó oldalait. 

Chapter 3., Part 1.

-S

emmi gond kicsim. Tudod… - Kezdte a nevelőanyám.

            - Carla, kérlek! – Próbáltam csitítani. Semmi kedvem nem volt hallgatni a fájdalmas lelki beszédet és az idegesítő közhelyeket, amiket szakítás után mondanak az embereknek.

-          De ugye tudod, hogy… - Kezdte, de egy immáron hetedik telefoncsörgés megzavarta. Alex haverjai hívogatnak mindig másik számon, hogy bocsájtsak meg neki. Ugyanazon a monoton hangon vettem fel, ahogy az eddigieket a harmadik hívás után. Ránéztem Carlára, utalva, hogy menjen ki. Szerencsére hamar vette a lapot.

-   - Oké, bármelyik elvont elméjű haverjai is vagy Alexnak, utoljára mondom el, úgyhogy jól figyelj: Nem bocsátok meg, és ha már ott vagy, üzenném neki, hogy keressen magának másik átverhető alanyt, akit kedve kénye szerint megcsalhat. – Hadartam egy szuszra, és miután jó sokára sem jött válasz kinyomtam.

-          -  Visszajöhetek drágám? – Kiáltotta be Carla a konyhából.

-      - Ne, légyszi, és… - Kezdtem, de megint hívtak, az előző számról. – Awhhh, mi van, nem tudja megemészteni? – Kérdeztem bele?

-    -  Nem egészen. – Mondta egy mély, rekedtes hang a telefonba. Egyből nem ismertem fel, bár utólag elég egyértelmű.

-        -  Miért? Mi nem fekszik neki?- Kérdeztem idegesen.

-      -  Zöld cetli a teljesen üres papírkosárban. – Mondta. Lassan végig gondoltam, ugyanis elsőre nem értettem, ezt mire mondja, aztán bevillantak a képek. Szépen sorban. Először ahogy teleírom a kis papírt, majd ahogy Clair kidobja azt a szobában lévő, ezek szerint teljesen üres kis szemetesbe. Tátott szájjal ültem a fotelban, és gondolkoztam. Erősen gondolkoztam.

-         -  Ha… Harry? – Kérdeztem remegő hanggal.

-         - Ennyire megleptelek? – Nevetett.

-         - De jó, hogy ilyen jó kedved van. – Mondtam komoran.

-         - Hallom karót nyeltél.

-         - Kérlek, csak most ne!

-        -  Mi baj? – Hangja egyből aggódóra vált, az enyém pedig elcsuklott. Miután sokára sem szólaltam meg, ismét ő törte meg a csendet.

-       -   Londonban vagy még? – Meglepett a hirtelen kérdéssel.

-      -    I-Igen.

-          Oké. Tower Bridge, 12 óra! – Mondta, majd bontotta a vonalat.

Egyedül álldogáltam a Tower Bridge előtt, és bár az órám még csak 11:59-et mutatott, már most úgy éreztem, hogy órák óta itt várok. Másodpercenként pillantgattam a számlapra, és hiába próbáltam telepátiával gyorsabban mozgatni a másodpercmutatót, valahogy nem akart engedelmeskedni. Már csak négy másodperc maradt délig, de Harry alakját sehol sem láttam. Nézelődni kezdtem, hátha mégis megpillantom valahol. Először a folyó irányába, majd lassan fordultam vissza, amikor megláttam közeledni.

-   -  Mindig pontosan érkezem. – Nézett le rám, majd az órám felé biccentett, és ahogy ránéztem, abban a pillanatban ugrott az 59-ről a 0-ra a mutató. – Szóval? – Nézett mélyen a szemembe.

-     -     Nem olyan nagydolog, igazából. – Próbáltam terelni a témát, de a hangom meg-megcsuklott, ahogy átéltem a fájdalmat, amit az ominózus pillanatban éreztem.

-       -   A barátod? – Kérdezte óvatosan. Némán bólintottam. – Mit csinált? – Kérdezte olyan stílusban, hogy akár hozzá is tehette volna, hogy „Már megint?” Újabb némaság szállt rám, ami ellenkező helyzetben nekem már kínos lett volna, Harry pedig csak a tekintetem kereste. Meredten, könnyes szemekkel néztem a lábam.

Hirtelen megéreztem a kezeit a vállaimon. Szorosan ölelt a forgalmas utca közepén, és ez valamiért boldogsággal töltött el. Mintha kiteljesedtem volna. Talán percek óta álltunk már így, és őszintén, olyan jól esett, hogy valaki törődik velem, mikor egy magas női hangot hallottam Harry mögül.

-      -    Khm! – Köhintett a hang gazdája, ami nekem nagyon nem tetszett. Harry hátra fordult, majd megcsókolta a szőke Clairt, aki mögötte várakozott.

-          Remélem nem gond, hogy csatlakozom! – Mosolyodott el gúnyosan, ezzel is feldühítve.

-       -  Dehogy! Úgy is mennem kell! Egy óra múlva indul a gépem. – Vágtam ki magam, és úgy döntöttem, hogy nem fog ártani egy kis kikapcsolódás, úgyhogy haza megyek.

-          Máris mész? – Érdeklődött Harry.

-   -  Igen. – Néztem fel rá. – De most nem kell „elköszönnöd” mint a múltkor. – Mondtam gúnyosan, majd méltóságteljesen elsétáltam.

Fogalmam sincs, mi ütött belém, de mikor Clair megérkezett, eszembe jutott a félévvel ezelőtti „elköszönése”, és hogy a poén lényege az volt, hogy Clair is ott volt, ahogy most is, de ezúttal lelőttem a poént. Nem hagyom, hogy elvegyék a méltóságom, harmadszorra! Már éppen felszálltam volna a metróra, mikor egy kezet éreztem a vállamon. Harry zihált mellettem. Ilyen gyorsan sétálnék? Félek attól, amit mondani fog.

-      -    Tudod, hogy mi miatt van ez? – Támaszkodott meg a térdein gyorsan kapkodva a levegőt.

-      -    Mármint mi? – Kérdeztem vissza. Istenem, de hülye voltam! Miért nem húztam el az éppen állómetróval?

-      -    A zihálás! – Felelte még mindig kábán.

-      -    Nem. – Válaszoltam tömören, és közömbösen.

-    -   Mert túl későn esett le amit mondtál, és túl későn indultam utánad. – Egyenesedett fel a mondat végére. Értetlenül néztem. Nem akartam feltenni az „és akkor mi van?” kérdést, vagy siettetni. Élveztem a percet, ahol én közömbös vagyok, ő pedig szélsőséges. Túl sokáig vártam.

-          Harry, mit akarsz? Mit akarsz tőlem? – Kérdeztem.

-          Akkor este… Hazudtam.

-      -  Tessék? – Kérdeztem vissza. Melyik este? Három közül választhatok. AKKOR este, vagy másnap este, a koncert után, vagy tegnap este, esetleg még a tegnapelőtt szóba jöhet, de akkor hazudott, akkor az sértő!

-          Illetve nem hazudtam, csupán nem fejeztem ki magam elég jól.

-       -   Harry, nincs ennyi időm! Melyik este, és mi ez az egész?

-          Amikor azt mondtam a történtekre, hogy az már a múlt, törődj bele. – Szóval a koncert, aha, értem, éééés? – Az az igazság, hogy akkor már együtt jártunk Clairrel, és…

-          Figyelj, nem érdekel életed története, egy rövid választ várok, mert nem kockáztatom meg, hogy ezúttal itt alázol meg.

-          Nem aláztalak meg!

-          Nem? És mi volt a repteres eset, hm? Vagy csak ilyen morbid lenne a humorod?

-     -   Elmondhatom végig, vagy most te játszod azt a szerepet, amit én anno? – Emelte fel a hangját. Á, tehát dühös, ugye milyen rossz érzés? – Úgy gondoltam, hogy nem jelenthet nekem sokat, hiszem amúgy is van barátnőm, de egész este te jártál a fejemben. Rájöttem, hogy minden után annyival tartozom, hogy elköszönök tőled, de nem tehettem. Clair is velem jött, pláne az egész reptér minket figyelt. Pánikba estem. Nem szeretem, ha kihasználnak, nem mutathatok gyenge oldalt. Nem tehettem mást. Miután hagytalak így elmenni, hetekig gyötört a bűntudat. Szörnyen éreztem magam, de valahogy mindig is megvolt bennem az az oldal, aki nem mer önmaga lenni, mert úgy bánthatnak. Egészséges félelem, mi? – Mosolyodott el fájdalmasan. – Őszintén, teljes szívemből sajnálom! – Mondta, majd lehajtotta a fejét. Megértem, ha egy ilyen vallomás után kellemetlen lenne a szemkontaktus. Tudtam, ha én is erősen belemegyek a témába, az még kellemetlenebb lesz neki, és én a helyében ezt szeretném legkevésbé.

-   -   Tetszik a gyenge oldalad, Styles! – Mosolyodtam el, ezzel arra késztetve, hogy rám nézzen. Valami megcsillant a szemeiben, majd elkezdte csökkenteni a köztünk lévő távolságot.

Chapter 2, part 4

Tudom, nincs mentség arra, hogy itt hónapokon keresztül nem adtam életjelet, pedig mennyien látogattatok ide, és ezt nagyon nagyon köszönöm, annak is, aki új, annak is, aki visszatérő látogató! Hálás vagyok nektek, el sem hiszitek mennyire. Ha elcsépelt a sztori, sajnálom, hogy őszinte legyek, már nekem sem nagyon tetszik. Nem tudom szóval jellemezni, talán a legjobb a "Valószínűtlen" lenne, és a hétvége alkalmával rá is ragasztottam ezt a jelzőt. Nem tetszik. :( Remélem, akinek eddig tetszett, az most sem hátrál meg, de nagyon örülnék ha lenne pár KOMI, amiben elmondjátok, MIN KÉNE VÁLTOZTATNI. Mindegy, akkor jó olvasást, remélem nektek azért még tetszik! 

R

eggel a telefonom szüntelen rezgése ébresztett. A kijelzőn Alex neve villogott, és bár iszonyatosan kíváncsi voltam, mégis hol a francba kevergett tegnap, a düh erősebbnek tűnt, így szimplán csak kinyomtam. Egy szál alsóneműben ébredtem, mellettem a ruhámmal, amire ránéztem, és rosszul lettem. Istenem, mi ez a baromi lehetetlenül valószerűtlen helyzet, amibe belecsöppentem? Vajon hány százalék, hogy pont Harryvel, pont a régi háza közelében, pont ugyanazon az estén, ugyanakkor ugyanarra sétálunk? Na, ne hogy már! Az egész olyan megjátszottnak tűnt. Rosszallóan megráztam a fejem, felvettem az átnedvesedett ruhámat, ami, mondanom sem kell, iszonyúan tapad rám. Kellemetlenül húztam le a végét, amely combközépig felcsúszott, és valamilyen elvetemült ötlet alapján úgy döntött, ott is marad. – Hülye ruha! - gondoltam magamban. Az ágy mellett álló polcsorról levettem egy kis zöld cetlit, majd toll után kutakodtam, amit meg is találtam Harry egyik felakasztott zakójának a zsebében, majd elkezdtem levelet írni. „Kedves Harry!” – Mit akarok írni, elcsépelt szerelmes üzenetet, arról, hogy milyen édesen jó volt hozzám, tegnap? Talán igen, de ennek nem kell már a megszólításból kiderülnie. „Csak szeretném megköszönni…” – Eeeeeh, ez olyan gáz. Akkor… „Fontos, hogy elmondhassam…” – Mit? Mit mondhassak el? Hogy kedves volt? Hülyén hangzik. Sóhajtottam egy nagyot, majd a gondolataimba merülve elkezdtem írni. Igyekeztem mindent belefoglalni, egy pár soros „köszönő” levélbe, inkább, mint hogy a szemébe nézzek, és őszintén beszéljek. Túl sok érzelem halmozódott fel bennem ahhoz. Éppen ahogy letettem a tollat, ismét megrezdült a telefonom, immáron hatodszorra. Most kisebb habozással ugyan, de szintén kinyomtam. Az ajtó felé indulva pillantottam meg Clair-t, aki keresztbetett karokkal, gúnyos mosollyal nézett rám. Mielőtt bármit is mondhattam volna, lejjebb hajtotta a fejét. Minden mozdulatából sütött a lenézés, a gúny, az irónia.

-          Emlékszem rád! – Mondta, mintha csak megkérdeztem volna. – A kotnyeles kislány vagy fél éve a reptérről, akit Harry olyan szépen lerázott. – Ezután már én néztem rá lesajnálóan.

-          A kotnyeles kislány véletlenül idősebb nálad, egyrészt, másrészt pedig az egész sztorit nem is ismered, szóval szerintem ne üsd bele az orrod! – Mentem el mellette, és a mondat végén, amolyan tanácsadóan megveregettem a vállát.

-          Nem kell levelet hagynod. – Mondta, majd nemes egyszerűséggel összegyűrte, majd kidobta.

-          Azt hiszed, fontos nekem az a levél, csak meg akartam köszönni. – Kamuztam, ugyanis tudtam, hogy bőven van olyan együgyű, hogy nem nézi meg, mi van benne.

-          Azt szóban is megteheted! – Dőlt neki az ajtókeretnek, mintha épp lebuktatott volna.

-          Igazad van. – Bólogattam úgy, ahogy a hülyéknek szoktak, ha azt hiszik, hogy okosat mondtak. – Kösz, Clair, és üzenem Harrynek is! –Intettem lazán, majd szimplán csak kisétáltam a házból.

Kelletlenül sétáltam az utcán. Alapvetően meleg volt, ám a nedves ruhám miatt a legkisebb szellőt is eléggé megéreztem. Mire haza értem, iszonyatosan elfáradtam, és mindennél jobban szerettem volna rendesen kialudni magam, csakhogy az ajtón belépve képzelem, mi várt volna. Alex kioktatása, hogy annyiszor, de annyiszor hívott, mi az, hogy én nem veszem fel. Nem mintha nem pont Ő nem vette volna fel tegnap EGÉSZ ESTE. Feldühített a tudat, hogy egy kellemetlen szituból egy másikba keveredek, csupán pár óra leforgása alatt, így úgy döntöttem, megy a franc veszekedni, és az igazát védeni. Erre pont nincs szükségem, főleg nem a nagy vizsga előtt, amire ugye senki sincs tekintettel. Vettem egy nagy levegőt, és a kezem a kilincsen „pihentettem”. Nem tudtam eldönteni, hogy bemenjek-e, vagy sem. De végül is egy egészséges számonkérés nem árt, aztán összepakolok, és viszlát, világ pár napra. Benyitottam, és ahogy gondoltam, Alex állt karba tett kézzel.

-          Mi az, hogy én töröm magam, hogy felhívjalak, hol vagy, aggódom, míg te egyszerűen kinyomsz? – Vont kérdőre, mire csak kinevettem. De ez csak a kezdés volt. Nem tudja, mi vár még rá.

-          Nézz rám! – Kezdtem kicsit halkabban. – Nézz rám! – Utasítottam, mire unottan végignézett rajtam, majd egy reccsenés. Valahonnan az emeletről jöhetett. Amint meghallotta, ijedt arcot vágott.

-          Ő… Izé… Spongyát rá… Ő… Nem mennél el a boltba, kéne néhány… Ő… puding, igen, puding! – Tolt ki az ajtón, de nem volt elég gyors, ugyanis láttam azt, amit el akart titkolni előlem. Egy fiatal lány battyogott le a lépcsőn. Vékony lábait kecsesen mozgatta, ahogy lépésről lépésre lejjebb ért a lépcsőn, majd Alex mellé lépett, és megcsókolta. MEGCSÓKOLTA! Tátott szájjal néztem a kis jelenetet, mígnem a lány megszólalt.

-          Jó voltál az este, édes. Ezt többször is meg kéne ismételni! – Kacsintott, majd a konyhába ment, és magára kapta a tegnap esti minijét, amiből az ajtón áthaladva kihullott egy cetli.

Belépő Mary Jones számára a Havy Metal Night Clubmegnyitójára.

Könnyek gyűltek a szemembe. Ő csak a tarkóját simogatta. Neki kínos volt a szitu, nekem pedig fájt.

-          Már tudom, hol voltál egész tegnap este! – Mondtam, majd felrohantam a szobámba, minden ruhámat bedobáltam egy nagy utazóba, majd nehézkesen összecipzáraztam, majd lerobogtam vele a lépcsőn.

-          Figylej… - Kezdett bele.

-          Nem, te figyelj! Megbíztam benned. Fél éve azt hiszem, hogy ugyanúgy érzel, mint én irántad…

-          Ugyanúgy is! – Vágott közbe.

-          Igen, meg ugyanúgy, ahogy iránta is? – Mutattam a jegyen szereplő névre, mire kínosan félre fordította a fejét. – Tudod mit, soha többé ne keress! Ne hívogass! Soha többet! Nem akarok hallani felőled! Amúgy megjegyzem neked, csak úgy zárójelbe, hogy elfelejtettél szólni, hogy nem a barátod házába megyünk, és tudtommal te boltba mentél, nem pedig egy Club-ba! – Kiabáltam a végét, majd kiléptem az ajtón, és a könnyeimmel küszködtem. Valamiért ma két csalódás is ért, és nem tudtam, melyik fáj jobban, hogy Harry nem olvassa soha a levelem, és nem tudja meg, hogyan is érzek, vagy, hogy Alex ilyen csúnyán átvert, és kijátszott. Nagyon nem jól időzítettek.

                                                            

Belépő Alex Chaterlingne számára a Havy Metal Night Clubmegnyitójára.

„Harry,

Hálás vagyok azért, amit tettél tegnap. Nem szeretnék elcsépelt lenni, sem csöpögős, de azt el kell, hogy mondjam, hogy sokat jelentett, hogy ott voltál, amikor szükségem lett volna valakire. A sors véletlen, és kiszámíthatatlan műve, hogy ismét találkoztunk. Jobban belegondolva, talán mégsem volt annyira véletlen. Tudod, bár, most már biztos nem érdekel, talán már akkor sem érdekelt, de életem egyik legmeghatározóbb eseménye volt a fél évvel ezelőtti londoni utam, és nem csak az egész esemény áradat, és a találkozásunk, de az is, hogy eldöntöttem, milyen utat szeretnék járni, és sikerült is azt megvalósítanom. Bár, azt be kell, hogy valljam, hogy a legnagyobb hatást rám az előbbi tette. Az egész olyan varázslatosan hihetetlen volt, mégis valóságos, és ez tette széppé az egészet. Nem értettem, miért nem fontos ez neked, ha nekem ennyire sokat jelent, de azt hiszem, azóta rájöttem. Nem szeretnék semmit sem mondani ezzel, de főleg nem untatni, az unalmas soraimmal, abban sem vagyok biztos, hogy megkapod ezt, viszont úgy érzem, muszáj ezeket kiadnom magamból, ugyanis ez senkit sem érdekel, bár, ha jobban belegondolok, leginkább nem hisznek nekem, de ez már az én problémám. Még egyszer köszönöm a tegnapit.

Justine”