Tudom, nincs mentség arra, hogy itt hónapokon keresztül nem adtam életjelet, pedig mennyien látogattatok ide, és ezt nagyon nagyon köszönöm, annak is, aki új, annak is, aki visszatérő látogató! Hálás vagyok nektek, el sem hiszitek mennyire. Ha elcsépelt a sztori, sajnálom, hogy őszinte legyek, már nekem sem nagyon tetszik. Nem tudom szóval jellemezni, talán a legjobb a "Valószínűtlen" lenne, és a hétvége alkalmával rá is ragasztottam ezt a jelzőt. Nem tetszik. :( Remélem, akinek eddig tetszett, az most sem hátrál meg, de nagyon örülnék ha lenne pár KOMI, amiben elmondjátok, MIN KÉNE VÁLTOZTATNI. Mindegy, akkor jó olvasást, remélem nektek azért még tetszik!
R
|
eggel a telefonom szüntelen rezgése ébresztett. A kijelzőn
Alex neve villogott, és bár iszonyatosan kíváncsi voltam, mégis hol a francba
kevergett tegnap, a düh erősebbnek tűnt, így szimplán csak kinyomtam. Egy szál
alsóneműben ébredtem, mellettem a ruhámmal, amire ránéztem, és rosszul lettem.
Istenem, mi ez a baromi lehetetlenül valószerűtlen helyzet, amibe
belecsöppentem? Vajon hány százalék, hogy pont Harryvel, pont a régi háza
közelében, pont ugyanazon az estén, ugyanakkor ugyanarra sétálunk? Na, ne hogy
már! Az egész olyan megjátszottnak tűnt. Rosszallóan megráztam a fejem,
felvettem az átnedvesedett ruhámat, ami, mondanom sem kell, iszonyúan tapad
rám. Kellemetlenül húztam le a végét, amely combközépig felcsúszott, és
valamilyen elvetemült ötlet alapján úgy döntött, ott is marad. – Hülye ruha! -
gondoltam magamban. Az ágy mellett álló polcsorról levettem egy kis zöld
cetlit, majd toll után kutakodtam, amit meg is találtam Harry egyik
felakasztott zakójának a zsebében, majd elkezdtem levelet írni. „Kedves Harry!” – Mit akarok írni,
elcsépelt szerelmes üzenetet, arról, hogy milyen édesen jó volt hozzám, tegnap?
Talán igen, de ennek nem kell már a megszólításból kiderülnie. „Csak szeretném megköszönni…” – Eeeeeh,
ez olyan gáz. Akkor… „Fontos, hogy
elmondhassam…” – Mit? Mit mondhassak el? Hogy kedves volt? Hülyén hangzik.
Sóhajtottam egy nagyot, majd a gondolataimba merülve elkezdtem írni. Igyekeztem
mindent belefoglalni, egy pár soros „köszönő” levélbe, inkább, mint hogy a szemébe
nézzek, és őszintén beszéljek. Túl sok érzelem halmozódott fel bennem ahhoz.
Éppen ahogy letettem a tollat, ismét megrezdült a telefonom, immáron
hatodszorra. Most kisebb habozással ugyan, de szintén kinyomtam. Az ajtó felé
indulva pillantottam meg Clair-t, aki keresztbetett karokkal, gúnyos mosollyal
nézett rám. Mielőtt bármit is mondhattam volna, lejjebb hajtotta a fejét.
Minden mozdulatából sütött a lenézés, a gúny, az irónia.
-
Emlékszem rád! – Mondta, mintha csak
megkérdeztem volna. – A kotnyeles kislány vagy fél éve a reptérről, akit Harry
olyan szépen lerázott. – Ezután már én néztem rá lesajnálóan.
-
A kotnyeles kislány véletlenül idősebb nálad,
egyrészt, másrészt pedig az egész sztorit nem is ismered, szóval szerintem ne
üsd bele az orrod! – Mentem el mellette, és a mondat végén, amolyan tanácsadóan
megveregettem a vállát.
-
Nem kell levelet hagynod. – Mondta, majd nemes
egyszerűséggel összegyűrte, majd kidobta.
-
Azt hiszed, fontos nekem az a levél, csak meg
akartam köszönni. – Kamuztam, ugyanis tudtam, hogy bőven van olyan együgyű,
hogy nem nézi meg, mi van benne.
-
Azt szóban is megteheted! – Dőlt neki az
ajtókeretnek, mintha épp lebuktatott volna.
-
Igazad van. – Bólogattam úgy, ahogy a hülyéknek
szoktak, ha azt hiszik, hogy okosat mondtak. – Kösz, Clair, és üzenem Harrynek
is! –Intettem lazán, majd szimplán csak kisétáltam a házból.
Kelletlenül sétáltam az utcán. Alapvetően meleg volt, ám a
nedves ruhám miatt a legkisebb szellőt is eléggé megéreztem. Mire haza értem,
iszonyatosan elfáradtam, és mindennél jobban szerettem volna rendesen kialudni
magam, csakhogy az ajtón belépve képzelem, mi várt volna. Alex kioktatása, hogy
annyiszor, de annyiszor hívott, mi az, hogy én nem veszem fel. Nem mintha nem
pont Ő nem vette volna fel tegnap EGÉSZ ESTE. Feldühített a tudat, hogy egy
kellemetlen szituból egy másikba keveredek, csupán pár óra leforgása alatt, így
úgy döntöttem, megy a franc veszekedni, és az igazát védeni. Erre pont nincs
szükségem, főleg nem a nagy vizsga előtt, amire ugye senki sincs tekintettel.
Vettem egy nagy levegőt, és a kezem a kilincsen „pihentettem”. Nem tudtam
eldönteni, hogy bemenjek-e, vagy sem. De végül is egy egészséges számonkérés
nem árt, aztán összepakolok, és viszlát, világ pár napra. Benyitottam, és ahogy
gondoltam, Alex állt karba tett kézzel.
-
Mi az, hogy én töröm magam, hogy felhívjalak,
hol vagy, aggódom, míg te egyszerűen kinyomsz? – Vont kérdőre, mire csak
kinevettem. De ez csak a kezdés volt. Nem tudja, mi vár még rá.
-
Nézz rám! – Kezdtem kicsit halkabban. – Nézz
rám! – Utasítottam, mire unottan végignézett rajtam, majd egy reccsenés.
Valahonnan az emeletről jöhetett. Amint meghallotta, ijedt arcot vágott.
-
Ő… Izé… Spongyát rá… Ő… Nem mennél el a boltba,
kéne néhány… Ő… puding, igen, puding! – Tolt ki az ajtón, de nem volt elég
gyors, ugyanis láttam azt, amit el akart titkolni előlem. Egy fiatal lány
battyogott le a lépcsőn. Vékony lábait kecsesen mozgatta, ahogy lépésről
lépésre lejjebb ért a lépcsőn, majd Alex mellé lépett, és megcsókolta.
MEGCSÓKOLTA! Tátott szájjal néztem a kis jelenetet, mígnem a lány megszólalt.
-
Jó voltál az este, édes. Ezt többször is meg
kéne ismételni! – Kacsintott, majd a konyhába ment, és magára kapta a tegnap
esti minijét, amiből az ajtón áthaladva kihullott egy cetli.
Belépő
Mary Jones számára a Havy
Metal Night Clubmegnyitójára.
Könnyek gyűltek a szemembe. Ő csak a tarkóját simogatta.
Neki kínos volt a szitu, nekem pedig fájt.
-
Már tudom, hol voltál egész tegnap este! –
Mondtam, majd felrohantam a szobámba, minden ruhámat bedobáltam egy nagy
utazóba, majd nehézkesen összecipzáraztam, majd lerobogtam vele a lépcsőn.
-
Figylej… - Kezdett bele.
-
Nem, te figyelj! Megbíztam benned. Fél éve azt
hiszem, hogy ugyanúgy érzel, mint én irántad…
-
Ugyanúgy is! – Vágott közbe.
-
Igen, meg ugyanúgy, ahogy iránta is? – Mutattam
a jegyen szereplő névre, mire kínosan félre fordította a fejét. – Tudod mit,
soha többé ne keress! Ne hívogass! Soha többet! Nem akarok hallani felőled!
Amúgy megjegyzem neked, csak úgy zárójelbe, hogy elfelejtettél szólni, hogy nem
a barátod házába megyünk, és tudtommal te boltba mentél, nem pedig egy Club-ba!
– Kiabáltam a végét, majd kiléptem az ajtón, és a könnyeimmel küszködtem. Valamiért
ma két csalódás is ért, és nem tudtam, melyik fáj jobban, hogy Harry nem
olvassa soha a levelem, és nem tudja meg, hogyan is érzek, vagy, hogy Alex
ilyen csúnyán átvert, és kijátszott. Nagyon nem jól időzítettek.
Belépő Alex Chaterlingne számára
a Havy Metal Night Clubmegnyitójára.
„Harry,
Hálás vagyok azért,
amit tettél tegnap. Nem szeretnék elcsépelt lenni, sem csöpögős, de
azt el kell, hogy mondjam, hogy sokat jelentett, hogy ott voltál, amikor
szükségem lett volna valakire. A sors véletlen, és kiszámíthatatlan műve,
hogy ismét találkoztunk. Jobban belegondolva, talán mégsem volt annyira
véletlen. Tudod, bár, most már biztos nem érdekel, talán már akkor sem
érdekelt, de életem egyik legmeghatározóbb eseménye volt a fél évvel ezelőtti
londoni utam, és nem csak az egész esemény áradat, és a
találkozásunk, de az is, hogy eldöntöttem, milyen utat szeretnék járni, és
sikerült is azt megvalósítanom. Bár, azt be kell, hogy valljam, hogy a
legnagyobb hatást rám az előbbi tette. Az egész
olyan varázslatosan hihetetlen
volt, mégis valóságos, és ez tette széppé az egészet. Nem értettem, miért nem
fontos ez neked, ha nekem ennyire sokat jelent, de azt hiszem, azóta rájöttem.
Nem szeretnék semmit sem mondani ezzel, de főleg nem untatni, az unalmas soraimmal, abban sem vagyok
biztos, hogy megkapod ezt, viszont úgy érzem, muszáj ezeket kiadnom magamból,
ugyanis ez senkit sem érdekel, bár, ha jobban belegondolok, leginkább nem
hisznek nekem, de ez már az én problémám. Még egyszer köszönöm a tegnapit.
Justine”
