Chapter 2, part 4

Tudom, nincs mentség arra, hogy itt hónapokon keresztül nem adtam életjelet, pedig mennyien látogattatok ide, és ezt nagyon nagyon köszönöm, annak is, aki új, annak is, aki visszatérő látogató! Hálás vagyok nektek, el sem hiszitek mennyire. Ha elcsépelt a sztori, sajnálom, hogy őszinte legyek, már nekem sem nagyon tetszik. Nem tudom szóval jellemezni, talán a legjobb a "Valószínűtlen" lenne, és a hétvége alkalmával rá is ragasztottam ezt a jelzőt. Nem tetszik. :( Remélem, akinek eddig tetszett, az most sem hátrál meg, de nagyon örülnék ha lenne pár KOMI, amiben elmondjátok, MIN KÉNE VÁLTOZTATNI. Mindegy, akkor jó olvasást, remélem nektek azért még tetszik! 

R

eggel a telefonom szüntelen rezgése ébresztett. A kijelzőn Alex neve villogott, és bár iszonyatosan kíváncsi voltam, mégis hol a francba kevergett tegnap, a düh erősebbnek tűnt, így szimplán csak kinyomtam. Egy szál alsóneműben ébredtem, mellettem a ruhámmal, amire ránéztem, és rosszul lettem. Istenem, mi ez a baromi lehetetlenül valószerűtlen helyzet, amibe belecsöppentem? Vajon hány százalék, hogy pont Harryvel, pont a régi háza közelében, pont ugyanazon az estén, ugyanakkor ugyanarra sétálunk? Na, ne hogy már! Az egész olyan megjátszottnak tűnt. Rosszallóan megráztam a fejem, felvettem az átnedvesedett ruhámat, ami, mondanom sem kell, iszonyúan tapad rám. Kellemetlenül húztam le a végét, amely combközépig felcsúszott, és valamilyen elvetemült ötlet alapján úgy döntött, ott is marad. – Hülye ruha! - gondoltam magamban. Az ágy mellett álló polcsorról levettem egy kis zöld cetlit, majd toll után kutakodtam, amit meg is találtam Harry egyik felakasztott zakójának a zsebében, majd elkezdtem levelet írni. „Kedves Harry!” – Mit akarok írni, elcsépelt szerelmes üzenetet, arról, hogy milyen édesen jó volt hozzám, tegnap? Talán igen, de ennek nem kell már a megszólításból kiderülnie. „Csak szeretném megköszönni…” – Eeeeeh, ez olyan gáz. Akkor… „Fontos, hogy elmondhassam…” – Mit? Mit mondhassak el? Hogy kedves volt? Hülyén hangzik. Sóhajtottam egy nagyot, majd a gondolataimba merülve elkezdtem írni. Igyekeztem mindent belefoglalni, egy pár soros „köszönő” levélbe, inkább, mint hogy a szemébe nézzek, és őszintén beszéljek. Túl sok érzelem halmozódott fel bennem ahhoz. Éppen ahogy letettem a tollat, ismét megrezdült a telefonom, immáron hatodszorra. Most kisebb habozással ugyan, de szintén kinyomtam. Az ajtó felé indulva pillantottam meg Clair-t, aki keresztbetett karokkal, gúnyos mosollyal nézett rám. Mielőtt bármit is mondhattam volna, lejjebb hajtotta a fejét. Minden mozdulatából sütött a lenézés, a gúny, az irónia.

-          Emlékszem rád! – Mondta, mintha csak megkérdeztem volna. – A kotnyeles kislány vagy fél éve a reptérről, akit Harry olyan szépen lerázott. – Ezután már én néztem rá lesajnálóan.

-          A kotnyeles kislány véletlenül idősebb nálad, egyrészt, másrészt pedig az egész sztorit nem is ismered, szóval szerintem ne üsd bele az orrod! – Mentem el mellette, és a mondat végén, amolyan tanácsadóan megveregettem a vállát.

-          Nem kell levelet hagynod. – Mondta, majd nemes egyszerűséggel összegyűrte, majd kidobta.

-          Azt hiszed, fontos nekem az a levél, csak meg akartam köszönni. – Kamuztam, ugyanis tudtam, hogy bőven van olyan együgyű, hogy nem nézi meg, mi van benne.

-          Azt szóban is megteheted! – Dőlt neki az ajtókeretnek, mintha épp lebuktatott volna.

-          Igazad van. – Bólogattam úgy, ahogy a hülyéknek szoktak, ha azt hiszik, hogy okosat mondtak. – Kösz, Clair, és üzenem Harrynek is! –Intettem lazán, majd szimplán csak kisétáltam a házból.

Kelletlenül sétáltam az utcán. Alapvetően meleg volt, ám a nedves ruhám miatt a legkisebb szellőt is eléggé megéreztem. Mire haza értem, iszonyatosan elfáradtam, és mindennél jobban szerettem volna rendesen kialudni magam, csakhogy az ajtón belépve képzelem, mi várt volna. Alex kioktatása, hogy annyiszor, de annyiszor hívott, mi az, hogy én nem veszem fel. Nem mintha nem pont Ő nem vette volna fel tegnap EGÉSZ ESTE. Feldühített a tudat, hogy egy kellemetlen szituból egy másikba keveredek, csupán pár óra leforgása alatt, így úgy döntöttem, megy a franc veszekedni, és az igazát védeni. Erre pont nincs szükségem, főleg nem a nagy vizsga előtt, amire ugye senki sincs tekintettel. Vettem egy nagy levegőt, és a kezem a kilincsen „pihentettem”. Nem tudtam eldönteni, hogy bemenjek-e, vagy sem. De végül is egy egészséges számonkérés nem árt, aztán összepakolok, és viszlát, világ pár napra. Benyitottam, és ahogy gondoltam, Alex állt karba tett kézzel.

-          Mi az, hogy én töröm magam, hogy felhívjalak, hol vagy, aggódom, míg te egyszerűen kinyomsz? – Vont kérdőre, mire csak kinevettem. De ez csak a kezdés volt. Nem tudja, mi vár még rá.

-          Nézz rám! – Kezdtem kicsit halkabban. – Nézz rám! – Utasítottam, mire unottan végignézett rajtam, majd egy reccsenés. Valahonnan az emeletről jöhetett. Amint meghallotta, ijedt arcot vágott.

-          Ő… Izé… Spongyát rá… Ő… Nem mennél el a boltba, kéne néhány… Ő… puding, igen, puding! – Tolt ki az ajtón, de nem volt elég gyors, ugyanis láttam azt, amit el akart titkolni előlem. Egy fiatal lány battyogott le a lépcsőn. Vékony lábait kecsesen mozgatta, ahogy lépésről lépésre lejjebb ért a lépcsőn, majd Alex mellé lépett, és megcsókolta. MEGCSÓKOLTA! Tátott szájjal néztem a kis jelenetet, mígnem a lány megszólalt.

-          Jó voltál az este, édes. Ezt többször is meg kéne ismételni! – Kacsintott, majd a konyhába ment, és magára kapta a tegnap esti minijét, amiből az ajtón áthaladva kihullott egy cetli.

Belépő Mary Jones számára a Havy Metal Night Clubmegnyitójára.

Könnyek gyűltek a szemembe. Ő csak a tarkóját simogatta. Neki kínos volt a szitu, nekem pedig fájt.

-          Már tudom, hol voltál egész tegnap este! – Mondtam, majd felrohantam a szobámba, minden ruhámat bedobáltam egy nagy utazóba, majd nehézkesen összecipzáraztam, majd lerobogtam vele a lépcsőn.

-          Figylej… - Kezdett bele.

-          Nem, te figyelj! Megbíztam benned. Fél éve azt hiszem, hogy ugyanúgy érzel, mint én irántad…

-          Ugyanúgy is! – Vágott közbe.

-          Igen, meg ugyanúgy, ahogy iránta is? – Mutattam a jegyen szereplő névre, mire kínosan félre fordította a fejét. – Tudod mit, soha többé ne keress! Ne hívogass! Soha többet! Nem akarok hallani felőled! Amúgy megjegyzem neked, csak úgy zárójelbe, hogy elfelejtettél szólni, hogy nem a barátod házába megyünk, és tudtommal te boltba mentél, nem pedig egy Club-ba! – Kiabáltam a végét, majd kiléptem az ajtón, és a könnyeimmel küszködtem. Valamiért ma két csalódás is ért, és nem tudtam, melyik fáj jobban, hogy Harry nem olvassa soha a levelem, és nem tudja meg, hogyan is érzek, vagy, hogy Alex ilyen csúnyán átvert, és kijátszott. Nagyon nem jól időzítettek.

                                                            

Belépő Alex Chaterlingne számára a Havy Metal Night Clubmegnyitójára.

„Harry,

Hálás vagyok azért, amit tettél tegnap. Nem szeretnék elcsépelt lenni, sem csöpögős, de azt el kell, hogy mondjam, hogy sokat jelentett, hogy ott voltál, amikor szükségem lett volna valakire. A sors véletlen, és kiszámíthatatlan műve, hogy ismét találkoztunk. Jobban belegondolva, talán mégsem volt annyira véletlen. Tudod, bár, most már biztos nem érdekel, talán már akkor sem érdekelt, de életem egyik legmeghatározóbb eseménye volt a fél évvel ezelőtti londoni utam, és nem csak az egész esemény áradat, és a találkozásunk, de az is, hogy eldöntöttem, milyen utat szeretnék járni, és sikerült is azt megvalósítanom. Bár, azt be kell, hogy valljam, hogy a legnagyobb hatást rám az előbbi tette. Az egész olyan varázslatosan hihetetlen volt, mégis valóságos, és ez tette széppé az egészet. Nem értettem, miért nem fontos ez neked, ha nekem ennyire sokat jelent, de azt hiszem, azóta rájöttem. Nem szeretnék semmit sem mondani ezzel, de főleg nem untatni, az unalmas soraimmal, abban sem vagyok biztos, hogy megkapod ezt, viszont úgy érzem, muszáj ezeket kiadnom magamból, ugyanis ez senkit sem érdekel, bár, ha jobban belegondolok, leginkább nem hisznek nekem, de ez már az én problémám. Még egyszer köszönöm a tegnapit.

Justine”

Chapter 2. part 3.

Ne haragudjatok, hogy nem adtam életjelet, de leköt a suli. Nehezebb mint gondoltam... :) Remélem nektek jól tellik. Itt van az új rész! A másik blogomon is lesz nem sokára! Tudom, hogy rövid, de eseménydús, és ez a második rész záró epizódja! Xxx ♥

Lassan kezdem megszokni, hogy Alexszel lakom. Ez az egész kezd általánossá válni. Ez alól a mai nap sem kivétel. Alex ismét az iskola előtt várt kocsival.

-          Szia! – Ültem be mellé, a táskámat a hátsó ülésre dobva.

-          Szia! – Nyomott egy puszit a számra. – Gyönyörű vagy. – Mondta, mire elpirultam, ami azt hiszem jó jel. – Nem szeretném, ha mindig elpirulnál, mikor ezt mondom. Mondj rá csak annyit, hogy tudom, jó? – Kérdezte az útra szegezve a tekintetét.

Olyan szinten zavarban voltam, hogy csak bólintani tudtam. Érdekes, az biztos. Az út többi része csöndben telt, és bár már egyetemre járok, el kell, hogy mondjam, jó egy kis csendet hallani. A délelőtt még rendben van, de a délután tele van hamis skálázásokkal, és egyszerűen nem értem, hogy mégis hogy’ a francba vették őket fel, ha egy alapskálázás is hamisan megy. A hét témája mindenképpen a közelgő vizsga. Mindenki kiválaszt egy dalt, amire hívnak meg zsűrit, és ők döntik el, hányast kapsz. Ezek a vizsgák mindenkin átgázolnak, és pont ezért várom már. Ez egy nagy lehetőség. Hogy mire, azt még nem tudom, de ha ötöst kapok, akkor zöld utat nyerek. A következő vizsgámnál úgy tekintenének rám, hogy „Ő már ötöst kapott az előzőre”. Amint kiszálltunk az autóból, kivettem a cuccaimat, és a kulcsot keresve indultam az ablak felé. Néha Alex anyukája eljön hozzánk, és hogy be tudjon menni, az ablakban hagyjuk a kulcsot.

-          Á! nálam van! – állított meg a „sofőröm”, és elém állva kinyitotta az ajtót, majd udvariasan beengedett.  – Egyébként este buli lesz az egyik haveromnál, ahova meghívott minket.

-          Milyen buli? – Kérdeztem belépve a konyhába.

-          Á! – Legyintett. – Csak egy házi buli. Megünnepeljük, hogy a húga leérettségizett.

-          Aha, én benne vagyok. Hánykor?

-          Nyolckor kezdődik. – Mondta, majd a karórámra pillantva felkiáltottam.

-          Hat óra, mennem kell készülődni!

-          Nők! – Hallottam Alex enyhén lenéző, mégis humoros beszólását, mire visszanéztem a lépcsőről, ős csak védekezően felemelte a kezeit.

Megforgattam a szemeim, és felmentem. Előkészítettem a sminkes táskám, a legszebb ruháimat, a hajvasalót, és egyéb szépség kelléket. Először kifestettem a szempillám, majd egy fekete vonalat húztam a tussal, hogy jobban kiemelje a szemem. A szemhéjam még nem kapott színt, hiszen ki kéne találni, hogy milyen színű ruhához milyen szín illik. Apropó ruha. A hálószoba felé vettem az irányt. Egy szál alsóneműben mentem, mikor meghallottam Alex hangját.

-          Elmentem a boltba, venni valami ennivalót, meg innivalót a buliba, de nem sokára itthon leszek. Majd szólok! – Mondta, majd egy ajtó csapódás jelezte, hogy elment.

Megrántottam a vállam, és folytattam az utat a szobába. Már vagy egy órája keresgéltem a szerkényben, de még mindig nem találtam semmit, ami jó lenne. Volt még egy felső polc, de túl magasan volt, így felálltam az ágyra. Hirtelen meghallottam egy mély hangot magam mögül.

-          Csinos vagy. – Mondta. Emlékezve az előző kérésére, elpirultam ugyan, de csak közömbösen mondtam neki:

-          Tudom! – Majd tovább kutattam a szekrényben.

-          Már meg sem ismered a hangom? – Kérdezte, mire döbbenten megfordultam. Dehogynem. Megismertem. Akkor már.

A mosoly lefagyott az arcomról, és a ruha, ami addig a kezemben volt, leesett. A vállfa nagyot koppant a fa parkettán, ami megtörte a kínosnak nem mondható csendet. Harry elsötétedett tekintettel állt velem szemben, hanyagul az ajtókeretnek dőlve. Ruhája sötét volt, ami egy kicsit megijesztett. Nem csak a ruha, az egész szituáció. Mi történik? Miért érzem úgy magam, mintha megfordult volna velem a világ. Hirtelen forrónak éreztem az arcom, és a meglepett kifejezést felváltotta a dühös. Így, dühösen bámultunk egymásra, mígnem megtörtem a szemkontaktust. Nem bírtam elviselni a tekintetét, és bár örültem, hogy azt a szememen, és nem a testemen tartja, amit csupán két alsónemű takart. Ellökte magát az előbbi helyzetéből, majd féloldalasan elmosolyodott. Megfordult és kiment. Szintén ajtócsapódás jelentette a távozását. Lerogytam az ágyra. „Nem! Nem leszek többé az a félénk kislány, aki ha meghallja Harry nevét, összeesik. Ez már túlzás, térj magadhoz!” – Kiabálta a belső hangom. „Igazad van!” – Helyeseltem. Ez így nem mehet tovább. Az első ruhát, amit megláttam felkaptam, és háromnegyed nyolc lévén úgy döntöttem, hogy nem várom meg Alex-et, hanem elindulok.

*

Az utcán hideg volt. Süvített a szél, és szívesebben mentem volna kocsival, de az még, vagy már nem volt otthon. A kistáskámba tettem a lakáskulcsot, majd meggondoltam magam, és inkább visszatettem az ablakpárkányra, majd elő keresetem a telefonom. Kikerestem Alex számát a névjegyzékből, és összébb húzva magamon a kabátot, és hívtam. Hívtam, de nem vette fel. Aztán újra, és újra. Eredmény semmi. Elmentem a megbeszélt címre, de a ház üres volt, és sötét. Még egyszer ellenőriztem a számot, de nem tévedtem. Ide kéne, hogy jöjjek. Leültem az egyik padra, de amilyen hirtelen jött az ötlet, olyan hirtelen pattantam fel, nedveset érezve magam alatt.

-          Pazar. Lehetne még ennél rosszabb? – Kérdeztem költőien, mire elkezdett esni az eső. – Ez nem igaz, nem egy nyamvadt filmben vagyunk, ilyenek nem történnek!

De, történnek. Átázva sétáltam az esőben, és a hidegben. Mindenem átázott, így csak minél hamarabb haza akartam érni, viszont mikor megláttam, hogy a kulcs nincs a helyén, megijedtem. Kerestem mindenhol, a földön, a táskámban, a helyén, a virágcserépben, kopogtam, dörömböltem, de semmi. Megpróbáltam még egyszer hívni, de szintén nem vette fel. Úgy döntöttem, hogy elsétálok a boltba. Nagyon messze van, de legalább száraz, és hátha találkozom Alexel. Esetlenül sétáltam már egy ideje, mikor éreztem, hogy valaki nekem jön. Nem foglalkoztam vele, csak legyek már ott. Majd a lépések megálltak így visszanéztem. Találkozott a tekintetünk Harryével. Fájdalmasan csuktam le az enyéimet, majd visszafordultam, és elindultam az eredeti cél felé.

-          Várj! – Szólt utánam, majd elém állt, levette a kabátját, és rám terítette.

-          Köszönöm! – Suttogtam.

-          Gyere! – mondta, majd átkarolt, és elvezetett egy számomra idegen utcába.

Végig sétáltuk azt, majd az utolsóelőtti házba benyitott. Az ajtó nyikorgására egy fiatal lány jött le az emeletről. Felismertem. Ő volt az, aki Harry oldalán távozott a reptérről. A mosoly azonnal lefagyott az arcáról, mikor meglátott. Dühössé vált, amit a ráncok az arcán mutattak. Harry közömbösen nézte, majd egy aprót biccentett. Mire a lány nagyot sóhajtott, majd kissé enyhült arccal felém fordult.

-          Cher vagyok. - Mondta

Chapter 2. part. 2.

Kérlek ne haragudjatok, hogy eddig nem adtam életjelet, de teljesen lekötött a másik blogom, mert Giwii tök gyorsa ír, és tök jókat, és nem várakoztathattam meg őket. Sajnálom, de most itt vagyok, és elnézést, hogy nem lett valami hosszú...  A címe nem illik ide, de annyira szép DAL, és voltaképpen ez ihletett meg, szóval hallgassátok meg, meg szerintem nagyon jó! :)

Alex direkt lassan vezetett. Talán észrevette, hogy tépelődöm, így még inkább húzta az oda vezető út idejét. Elhagyva egy fát, halkan megszólalt.

-          Most pedig csukd be a szemed, mert mindjárt ott vagyunk. – Mondta tekintetét még mindig az úton tartva.

Engedelmesen becsuktam a szemem, és hátradőlve az ülésen, feszülten próbáltan érzékelni a látásom nélkül. Nem szeretem a meglepetéseket. A motor leállt, én pedig még nehezebben vettem a levegőt. Nyugi! Ez csak egy ház! – Próbáltam nyugtatni magam, kisebb-nagyobb sikerrel. Hirtelen egy kezet éreztem a kezemen, mire ijedten nyitottam ki a szemem.

-          Nyugi, csak én vagyok, de a csukd be még mindig érvényes! – Emlékeztetett Alex. Ismét becsuktam, majd engedtem, hogy kisegítsen, és egy kisebb lépcső elejére vezessen.

-          Oké, most kinyithatod. – Mondta lélegzet visszafojtva, de érezhetően mosolyogva.

Kissé szorongva nyitottam ki ismét a szemeimet. Visszafojtott mosollyal néztem a házra, de a mosoly azonnal lefagyott az arcomról.

-          Nem tetszik? – Kérdezte elszomorodva.

-          Ki..Kitől vetted ezt a házat? – A hangom kevésbé sem hatott olyan hangszínben, ahogy szerettem volna.

-          Ez a legjobb benne. – Mondta, majd mosolyogva nézett rám. – Az egyik nagy kedvencedtől. – Kezdett bele, ám a fülemben dobogó vér miatt nem hallottam, hogy folytatta, ám szükség sem volt rá.

Felismertem az ismerős ajtót, az ismerős falakat. A szívem ütemeket hagyott ki, és hirtelen nem kaptam levegőt. Remegő léptekkel indultam az ajtó felé, ám a lábaim lecövekeltek.

-          Rosszul vagy? – Kérdezte ijedten. Bármennyire is próbáltam megszólalni, nem jött ki hang a torkomon. – Te jó ég, gyere, hozok neked vizet, ülj le! – Segített be az ajtón.

*

Egy pohár vízzel a kezemben ültem a kanapén, és bámultam meredten magam elé. Alex mellettem foglalt helyet, és tekintetét végig rajtam tartotta.

-          Képtelen vagyok elhinni, hogy ennyire kiborított egy egyszerű ház! – Mondta rosszallóan ingatva a fejét, ami nem kicsit kiborított.

-          Ez nem egy „egyszerű” ház! – Hangsúlyoztam ki az egyszerű szót, és dühösen emeltem fel a hangom.

-          Ja, tényleg! Nagy directioner vagy, így rosszul leszel ha Harryről van szó mi? – Emelte meg ő is a hangját felpattanva mellőlem.

-          Nem! Nem azért! Te ezt nem értheted. – Csuklott el a hangom a mondat végére.

-          De! Pedig értem! – Mondta, mire tágra nyílt szemekkel néztem rá.

-          Nem! – Csattantam fel. – Igenis nem érted. Fogalmad sincs mi történt fent a hálóban! Hogy mi történt az előszobában, a fürdőben. – Soroltam az ominózus éjszaka helyszíneit, mire lesajnálóan nézett rám.

-          Egy lesifotós megörökítette, ahogy a tini bálványod együtt van egy nővel? – Kérdezte, majd irónikusan felnevetett.

-          Azt hiszed meghat, hogy lenézel, csak mert nem azt szeretem amit te? Amúgy, lábjegyzékbe megsúgom, nem szeretem a One Directiont. Egy mondtam alapján nem tudsz megítélni.

-          Egy mondat? Együtt járunk már fél éve!

-          Hát lehet, hogy nem kéne!

-          Szerintem se! – Mondta, mire felszaladtam az emeletre.

Fogalmam sincs miért, első utam a fürdőszobába vezetett. Ahogy megláttam az ismerős helyszínt, hirtelen nagyobbat dobbant a szívem. Leültem a kád mellé. A testemen hirtelen mintha áram futott volna végig. Könnyes lett a szemem. Az ujjaimat végigszántottam a műanyag kád peremén, és gondolatok nélkül bámultam, ahogy a még cseppet nedves anyagon ujjlenyomatot hagynak az ujjaim. Ezzel foglaltam el magam egy pár órája már, mikor meguntam. Épp felállni készültem, mikor halk kopogás szűrődött be az ajtón. A lábaim megremegtek, ahogy ismét eszembe jutott az az ominózus este. Miért Harry? Miért? - kérdeztem, majd egy mély sóhaj után halkan, szinte suttogva válaszoltam.

-          Igen? – Kérdeztem.

-          Bejöhetek? – Kérdezte.

-          Nem! – Mondtam, és reméltem, hogy értette a célzást. Miután bejött, feltételezem nem.

-          Mit akarsz? – Kérdeztem, és szívesen folytattam volna, de ajkait az enyémre tapasztotta, ezzel elhallgattatva.

-          Kérlek, ne haragudj! – Suttogta a nyakamba.

Éreztem a meleg leheletét, majd egy óvatos puszit hagyott az újonnan megtalált területen. Aprót bólintottam, mire a szorosan az enyémhez érintett arca mosolyra húzódott.

-          Gyere! – Mondta, majd magával húzott a szobába, ahol egy pillanatra bevillantak az ismerős képek.

Nyeltem egyet. Nem, Ezt most nem ronthatod el! – Mondta a belső hangom. Nem is fogom! – Válaszoltam. Csak nyugi! Felesleges hisztit kivágnod! Ez csak egy ház! – Mondta ismét. Alex elengedte a kezem, majd lefeküdt az ágyra, és a tv-t bekapcsolva megpaskolta maga mellett a helyet, jelezve, hogy üljek oda.

*

Tíz perc múlva hajnali egy, és én még mindig a laptopom előtt ülök, és tanulok. Igen, az egyetem szívás, de még nem tudom, mi akarok lenni valójában. Illetve, mégis. Azt akarom, hogy állva tapsoljanak az emberek, ha meghallanak. Igen, énekes akarok lenni. Szentül hiszem, hogy egy nap én is odafent fogok csillogni. Akárcsak egy csillag. Igen, csillag! Lecsukom a laptopot, és lefekszem. Minden izmom elzsibbadt, és fáradt. Mindjárt hajnali egy, és holnap hatkor kell kelnem. Elszánt vagyok, és tudatosan teszem, amit kell, hogy elérjem a céljaim, hiszen erről szól az élet, nem? Betekerem magam egy apró pléddel, amiről már mindig is az az ominózus éjszaka fog eszembe jutni Harryvel. Azóta nem sok idő telt el, de képtelen vagyok elűzni a fejemből azokat a keserédes emlékképeket. Fáj a külön töltött idő, ami egyet jelent, szeretem. Neki ez semmi, hiszen millió lány mondja neki nap, mint nap, de nekem más. Tudom, hogy több vagyok annál, hogy annyit mondjak, szeretem, és egy álomvilágban  éljek, mert képtelen vagyok tovább lépni. De túl sok a közös momentum. Most is éppen London levegőjét szívom, pont azt, amit ő is. És Cher is. És Alex is. Igen, a szálak eléggé összekavaródtak. Neki ott van Cher, nekem Alex, és mégis érzem, hogy így, még egymás látása nélkül is vibrál köztünk a levegő. Alex karjai, amik eddig lomhán mellettem pihentek, most a derekam köré fonódtak, és szorosan ölelnek. Istenem, mi van velem? Mi változott? Nem vagyok már ugyanaz a félénk, bátortalan kislány. Felnőttem. De miért? Miért nőttem fel? Miért fáj a távolság, és miért nem vagyok boldog? Lehet vajon egyszerre két embert szeretni? Nappal Alex mellett vagyok boldog, de az éjszakák valamiért mások. Mintha hiányérzetem lenne. Valamiért mindennél jobban kívánom, hogy átöleljen, és megcsókoljon. Hogy érezzem azt, amit azon az estén, és hogy elfelejtsem a másnapot. Akkor nem akarok felébredni. Minden álmomba ő kísért. A szemei, a szája, az arca, az érintése. Újra érezni akarom az illatát! Hasonló gondolatok futnak végig az agyamon, mikor érzem, hogy Alex ölelése gyengülni kezd. Kicsit mintha felült volna. Megpuszilja az arcom, majd a fülembe súgja: szeretlek! Én is!-suttogom, majd felé fordulok, ezáltal az ablakkal szembe. A telihold halvány fénye beteríti a szobát, és megvilágítja az arcunkat. Óvatosan mosolyra húzom a számat, és kinézek az ablakon. – Vajon te is ezt látod most Harry?

Chapter 2. part 1.

Ez most rövid lett, és sajnálom, de most ennyire futotta. Akkor egy hét múlva jön a folytatás. Xxx Hanna És köszönöm szépen a feliratkozóknak, hogy olvassák a blogom! ♥ Szeretlek titeket!

Fél év telt el azóta, hogy haza értem Londonból, a One Direction nap után. Azóta sok minden megváltozott. Például a helyszín. Most Londonban vagyok ismét, csakhogy ezúttal nem két napra jöttem. Itt tanulok a zenei egyetemen. Hogy hogyan jutottam idáig? Egyszerű. A gimnáziumban suli kórusos voltam, így zenei ösztöndíjjal kerültem oda, ahol most vagyok. Éppen a lapotopom előtt ülve keresek albérletet. Nem vagyok oda a kollégiumért. Túl sokan vagyunk, és túl kevés a szoba, így a miénkben is négyen lakunk. Mary, Kathy, Josh, és én. Ami azért vicces, mert Mary és Kathy Joshért versengenek minden szabadidejükben, Josh élvezi, ahogy körül ugrálják, és én vagyok a furcsa lány, aki egész nap tanul, és sosem bulizik. Igaz, nem vagyok valami Party fan, de számomra a tanulás a legfontosabb, hiszen így érem el a céljaim. Ennek a hátránya sajnos a szociális életem hiánya. Megfogadtam, hogy lazítok kicsit, így mostanában inkább lakás nézőben töltöm a délutánjaimat. Most is éppen dühösen próbálom a lehetetlent, keresni egy viszonylag nagy, mégis megfizethető lakást, mikor hirtelen megcsörren a telefonom.

-          Felvennéd? A csengőhangod zavarja Josht! – Kiáltja Kathy

-          Ó, hogy miért nem a One Directiont állítottam be! – puffogok, miközben felveszem a telefont. – Igen?

-          Szia! Emlékszel, mikor meséltél az albérlet problémádról? Találtam egy házat, és arra gondoltam, hogy összeköltözhetnénk. Hiszen a kapcsolatunk eljutott már erre a szintre. – Mondja Alex az édes francia akcentusával, amit úgy imádok.

-          Nem is tudom, mit mondjak! – Felelem keserédesen.

Mert hát, végre elmehetek innen, viszont összeköltözni?

-          Mondjuk egy igent? – kérdezte, mire elnevettem magam.

-          Persze! – Mondtam, és letéve a telefont, már el is kezdtem összepakolni.

Ez a rövid beszélgetés bearanyozta a napomat. Mindennél boldogabb voltam, és azt a vigyort azóta sem sikerült levakarnom az arcomról.

-          Josh, segítenél? – kiáltottam át a szobát.

-          Miért, mi van? –jött ki a fürdőből.

-          Hő…. egyedül? – Döbbentem meg.

-          Elmentek ribizlit keresni. – Vonta meg a vállát.

-          Szeptemberben?

-          Ah, túl sokat tanulsz… - Tudott le ennyivel.

-          Oké, mindegy, fogd ezt! – Adtam a kezébe egy dobozt.

-          Elmész? – Kérdezte.

A hangja sok mindent elárult. Többek között azt, hogy engem kedvel a négyesből leginkább. Hiszen, persze jó, ha az emberrel úgy bánnak mint egy királlyal, de mindenkinek az kell, amit nem kaphat meg.

-          Igen. Végre sikerült találnom egy lakást, bár kötelező hozzátennem, egy kis segítséggel. – Mosolyogtam.

-          Kár érte. – Vonta meg a vállát.

Bár láttam rajta, hogy egy „kár érte” nem fejezi ki, amit érez. Sosem voltunk szoros kapcsolatban, sőt, még csak barátoknak sem voltunk mondhatók, de megnyugtatta egymást a jelenlétünk, és ez így volt rendjén.

-          Hiányozni fogsz! – Öleltem át, mikor hangos csapódással nyílt az ajtó, majd egy újabb éles hang hallatszott, ami azt jelentette, hogy újonnan megérkezett szobatársaink leejtették a csomagjaikat.

-          Ti meg mi a francot… Josh? – Sikították, nekem pedig komolyan el kellett gondolkodnom, hogy nem tévesztettem-e össze a házszámot a szomszédban lévő óvodával.

-          Nyugalom! – Intette őket csendre.

-          Azt hiszem képtelen vagyok felfogni, hogy biológiailag érett felnőttek vagytok. – Mondtam, bár az értetlen arcukat nézve biztos voltam abban, hogy eléggé választékosan beszéltem ahhoz, hogy fel se fogják, hogy voltaképpen beszóltam nekik. Rosszallóan ráztam a fejem, majd bevonva őket is a munkába tovább pakoltam.

*

Az utolsó dobozzal a kezemben álltam a küszöb előtt, és még egyszer utoljára végignéztem az üresen hagyott polcaimon. Bár nem voltak porosak, pontosan látszott mi hol volt ezelőtt. Bármennyire is nem szerettem itt lakni, azért mégis fájt a költözés. El kellett búcsúznom a szokásoktól, az illatoktól, a hajnali kopogtatóktól, de legfőképpen a szobatársaimtól. Letettem a dobozt az ágyam szélére, és átmentem a kis nappali részhez, ahol mindhárman tévéztek. Beálltam a Tv elé, és rájuk néztem. A kattanás mögöttem jelezte, hogy kinyomták az imént nézett készüléket. Mindhárman felálltak, először egymásra néztek, majd rám. Mind könnyes szemekkel borultak a nyakamba, ami, be kell hogy valljam, meglepett.

-          Annyira fogsz hiányozni. – Sírta Kathy a vállamra.

-          Igen! – Mondták kórusban a többiek.

-          Nekem is ti! – Törött el a mécses.

Ezek szerint bármennyire is utáltuk egymást szóban, azért kialakult köztünk egy kapocs, amit én most megszakítok. Ez vicces, hiszen eddig azt hittem, hogy majd ők kezdeményezik az elválást. Álmomban sem gondoltam volna erre, és így, hogy mindhárman könnyes szemekkel ölelnem, meginogtam. Biztos, hogy ezt akarom? Biztos, hogy el akarok menni innen? Igen, elég szűkösen voltunk, de annyira hiányoznának. Még csak nem is egy osztályba járunk. Nem is látnánk egymást. És akkor bevillant. „Mindent a csúcson kell abba hagyni”. Eddig nem kedveltek, mert itt voltam, és felesleg voltam, de rájöttek az ellenkezőjére, viszont ha maradnék, megint visszaállna ez a „levegőnek nézlek” állapot, amit úgy utáltam, és lenéztem.

-          Nekem mennem kell! – mondtam, és egy kicsit elhúzódtam. – Sziasztok! – Töröltem meg a szemem, majd kimentem a helyiségből. Az ágyamhoz érve felvettem a dobozt, és elkerülve az újabb sírógörcsöt, kimentem.

A kollégium épülete előtt már egy kocsi és Alex várt rám. A fekete járműnek dőlve állt, és féloldalas mosollyal nyugtázta, hogy kisírtam a szemeim.

-          Annyira azért nem lesz rossz! – Mondta, majd hanyagul átkarolta a vállam, míg én az utolsó pillantásokkal búcsúztam el az elmúlt három hónaptól.

Dear Darlings...

Kedves olvasók,

A statisztikák mutatják, hogy olvassátok a blogot, csak nem tudom, hogy kedvelitek-e. Igen, még nincs sok bejegyzés, de örülnék, ha hagynátok néhány kommentet, és iratkoznátok is fel. Nagyon sokat jelentene! Komit már regisztráció nélkül is hagyhattok. Ha esetleg van olyan ismerősötök, akiket érdekelne a blog, kérlek titeket, hogy mutassátok meg neki! Addig is:

Xxxx Hanna

Chapter 1. part 3.

  Most kicsit korábban hoztam az új részt, mert felsokasodtak az ünnepek, és nem tudom, hogyan érnék rá, minden esetre ez a bejegyzés az utolsó része az első résznek, ami a londoni eseményekről szólt. Ez a bejegyzés az első telefonhívás nevet kapta, ami lezárta az első részt. Innentől már a második rész jön, még nem tudom meddig. Olvassátok, és ha van kedvetek, hagyjatok véleményt. Xxxx 

- Addig nem megyek el Harry Styles, amíg nem adsz magyarázatot! – Ütöttem egy nagyot az ajtóra.

Már éppen készültem adni neki a következőt, mikor az kinyílt. Harry Ideges arcával találtam szemben magam. A szemeit összeszűkítette, ami arról árulkodott, hogy mindenhez van kedve, csak ehhez nem.

-          Nézd. Ez a múlt. Nem kéne a múlton rágódnod, mert megkeseríti azt az édes kis gyermeteg tizenéves lelked! – Mondta, majd becsapta az ajtót.

-          Szóval azért nem kellek már, mert gyerek vagyok? – Kiabáltam. – 18 vagyok! – Mondtam még hangosabban, de hiába várhattam volna az immáron ismerős nyikorgást, az ajtó nem nyílt ki megint, és nem is várhattam volna tovább. A sötétben ugyanis az egyik őr alakja rajzolódott ki. – Amúgy ma haza utazom. Talán elbúcsúzhattunk volna. – Kiabáltam sértődötten.

-          Megyek már! – Mondtam, mielőtt oda érhetett volna elém.

Úgy tűnt, a gesztusom meglepte, de meg tudtam volna magyarázni. A kedvem is elment az egész 1D imádattól. Nem értettem, mi baja Harrynek. Miért nem fontos neki, ami nekem igen? Jó, tudom, nem járunk együtt, vagy ilyesmi, de fáj, hogy nem veszi figyelembe, azt, ami nekem igenis fontos. „Ez már a múlt!” – Hallottam a hangját a fejemben századszorra is. Élőben is fájt, mintha arcon csaptak volna, de így hallani… Mintha tőrt forgatnának a szívemben.

*

Fáradtan pillantgatok a hatalmas órára, aminek a mutatói csigalassúsággal mozognak. Az idő még mindig csak három negyed tizenkettő, és mintha megállt volna az idő. Éppen készülök leülni az egyik padra, amikor érzem, hogy egy test simul az enyémnek. A kézfejemre teszi a kezét, és összekulcsolja az ujjainkat. Képtelen voltam bármit is mondani.

-          Nem engedhetlek el így! – Mondta reszelős brit akcentusával.

Ha ennyi nem is lett volna elég, de selymes fürtjeinek érzete bebizonyította, hogy Harry az. Meleg lélegzetét magamon éreztem. A fejét az enyémnek támasztotta, és a kezeimet hátra húzta, majd mintha átölelném, a hátára tette, majd elengedte, és ő is átölelt engem. A pulzusom az egekbe szökött, és éreztem, ahogy elönt a forróság.

-          Kiérdemlek egy búcsúcsókot? – Kérdezte.

A kérdésére megfagyott bennem a vér. Annyira boldog voltam, hogy kész lettem volna meghalni is azért, hogy ez a pillanat örökké tartson. Már éppen meg akartam fordulni, mikor hirtelen felnevetett. Elengedte a kezem, és ellépett tőlem.

-          Valami ilyesmit akartál? – nevetett, mintha viccet mondott volna.

-          T-Tessék? – Dadogtam.

-          El akartál búcsúzni. Hát tessék!

Annyira lefagytam, hogy meg sem bírtam szólalni. Éppen neki akartam kezdeni a „Hogy tehetted ezt?” monológomba, mikor egy sípolás félbeszakított. Dühösen kaptam a szemem a hangos bemondó felé, hogy mi lehet ennél fontosabb. Egy elgépesített női hang bejelentette, az éjféli járat Párizsba öt percen belül indul. Elindultam a kapuk felé. Mikor odaértem, egyszer még visszanéztem Harryre. Éppen távozott egy magas, szőke nővel az oldalán. Míg a lány rámosolygott, ő lazán átkarolta a vállát. Hihetetlenül fájt. Igyekeztem nem sírni, mikor Harry rám nézett. Tekintetünk találkozott egy pillanatra. Féloldalasan elmosolyodott, mire suttogva megkérdeztem, miért? Elfordította a fejét, majd kilépett az ajtón. Könnyes szemekkel léptem át az ellenőrző kapukat, a bőröndjeimet felhelyezve a futószalagra.

*

A repülő út magányosan, és lehangoltan telt. Alig voltak utasok, és azok is mind aludtak, vagy olvastak. Egy örökké valóságnak tűnt, amíg végre leszálltunk. Hívtam egy taxit, és haza kértem az utat. Szerencsére még időben sikerült fogni egyet, ugyanis az eső is elkezdett esni. Csendben néztem, ahogy az esőcseppek versenyt futnak egymással, és végig folynak az ablakon. A kocsi hirtelen fékezett, ami kizökkentett a gondolatmenetemből. Miután kifizettem a sofőrt, kiszálltam, és elindultam az ajtó felé. Fáradtan nyomtam le a kilincset, de az ajtó nem nyílt. Igaz is, hatkor indul a gépem, amivel eredetileg jöttem volna. – válaszolt a belső hang. Én hülye! Most hova menjek? Bár biztos voltam benne, hogy hülyeség, de elővettem a telefonom a farmerem zsebéből, előkerestem a barátnőm számát és tárcsáztam. Sokáig csengett, majd mikor felvette, meg sem várta, hogy beleszóljak.

-          Csak meg ne kérdezd, hogy aludtam-e! – Mondta mérgesen.

-          Nem fogom. Otthon vagytok? – Kérdeztem türelmetlenül.

-          Igen, miért? – Valahogy éreztem, ahogy felhúzza a jobb szemöldökét, és olyan, „Hülye vagy? Milyen kérdés ez?” képpel néz rám.

-          Át mehetek hozzátok? – Folytattam, és a mondtat végét meghúzva, hogy olyan sürgetősen hangzon.

-          Persze, miért nem hajnali kettőkor hívtál? – Kérdezte irónikusan. – Oké, sajnálom, hogy miattam nem tudtunk elmenni, de… - Kezdte, de félbeszakítottam.

-          Én elmentem. – Mondtam, mire elhallgatott.

-          Mi? – Kérdezte, majd a hangokból ítélve megnézte a fiókját, hogy meg van-e mindkét jegy. – Nincs meg az egyik. Te lementél? Nélkülem? Milyen volt? te jó ég! Na, jó gyere!  - Mondta, majd bontotta a vonalat.

Sietve keltem át az utcán, majd a sarkon befordulva éppen akkor értem oda, amikor Ashley kinyitotta az ajtót. Fáradtan húztam magam után a bőröndömet. Mikor oda értem, végig nézett rajtam. Szúrós szemekkel méregetett, majd elmosolyodott, és a nyakamba borult.

-          El sem hiszem, hogy elmentél. – Motyogta a fülembe.

-          Pedig de. – Mondtam egyhangúan.

-          Hő! Ez nem volt valami meggyőző. Mi történt? – Kérdezte eltolva magától.

-          Nem lehetne ezt… - Kezdtem, de a telefonom csörgése félbe szakított.

-          Ő, ez tök kínos, de csörög a telefonod… - Mondta.

-          Miért is kínos? – Kérdeztem.

-          Vedd már fel! – Utasított. A kijelzőre nézve elmosolyodtam. Arrébb mentem pár lépéssel, és heves szívveréssel vettem fel.

-          Szia! – Köszöntem kedvesen.

-          Szia! Gondoltam, azóta már csak megérkeztél. – Mondta édes akcentussal.

-          Igen. Megérkeztem, és kedves, hogy érdekel.

-          Hogy tudnám nem észben tartani, amit egy ilyen gyönyörű lány mond. – Kezdte, mire elpirultam. – De hol is laksz? – Kérdezte, majd elröhögte magát.

Én is nevetni kezdtem, majd Ashre néztem, aki idegesen ácsorgott, és gyanakvóan nézett.

-          Attól tartok mennem kell. Szia! – Köszöntem el, majd bontottam a vonalat.

-          Ki volt az? – Kérdezte Ashley, mikor vissza sétáltam hozzá.

-          Á, csak Josh! – Hazudtam.

-          Josh az egyik osztálytársunk, aki történetesen annyit se tud angolul, hogy mukk. – Adott értelmes választ.

-          Jó, oké, egy angol ismerősöm. – Mondtam, mire az arcvonulatai kisimultak.

-          Aha, szóval bepasiztál Londonban? – Húzogatta a szemöldökét, mire ideges lettem.

-          Ne csináld ezt! – Mondtam ingerülten.

-          Miért? Tök Harrys! – Vont vállat.

-          Pont azért!

-          Mi van? Megutáltad az 1D-t, vagy mi?

-          Nem! Csak ne csináld! – Vágtam ki magam.

-          Nagyon furcsa vagy! – mondta, majd nem kérdezett többet, csak beinvitált a házba.

Chapter 1. part 2.

Bár kicsit későn, de még kedden hoztam nektek új részt! Olvassátok! xxxx :) 

Másnap reggel Harry mellett ébredtem, és ahogy a sejtésem beigazolódott, meztelenül. A nap lágyan sütött be a hézagosan lehúzott redőnyön keresztül, és arany mázzal kente be a szobát. Egy kósza sugár Harry arcára esett. Mosolyogva nézem végig rajta. Arca pufi és piros volt, ajkai teltek, és ha eddig nem is, most beleszerettem. Testének alfelét egyetlen pléd fedte, ami a combja közepétől a csípőjéig ért. Az oldala libabőrös volt, így feljebb húztam rajta a takarót, ami így felcsúszott, és a takarás alsó határa a derekára esett. Ijedten húztam el a fejem, hogy minél kevesebbet lássak „belőle”, de ehhez már késő volt.

-          Kíváncsi voltál rá, mi? – Kérdezte félkómásan, rekedt hangon.

-          Nem, én csak be akartalak takarni, de túl rövid volt. – Adtam magyarázatot.

-          Persze. – Mondta, majd megfordult, és lejjebb húzta magán a plédet.

Durcásan feküdtem vissza mellé, és egy párnát nyomtam az arcomba. Nem hiszem el, hogy lehettél ilyen hülye! – Hallottam a belső hangot. Fogalmam sincs, de egy biztos, akármennyire is hülyeség, én voltaképpen lefeküdtem Harry Stylesal. Még kimondani is nehéz, de lássuk be, ez mennyire nagydolog egy directionernek? Nagyon! Az emlékképek egyre inkább elözönlötték a fejem. Harry édes suttogása, az érintése, a gyengédsége. Akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra.

-          Mi az? Min mosolyogsz? – Fordult felém.

-          Én, nekem most mennem kell! – Mondtam, majd a takarót magamra vonva felálltam.

-          Rendben. – Mondta egyszerűen.

Kicsit fájt, hogy ilyen könnyen elengedett. Reméltem, hogy ez által többet érez irántam, de be kellett látnom, hogy csak egy éjszakás kalandra kellettem. De mit is remélhettem volna, hiszen ő sztár, és én? Én ki vagyok? Senki. Miért is lennék valaki? Ugyan már! Óvatos, halk léptekkel mentem be a fürdőszobába, és összeszedtem a ruháimat. Miközben nekiálltam felöltözni, elgondolkodtam. Valahogy úgy kéne meglógni, ahogy az emberek nem vesznek észre. Nem akartam Harryt megkérdezni, hogy van-e hátsó ajtó, és ha igen, hol találom, de muszáj volt minél előbb elmennem. Megkerestem a ház legkeletibb részét, és boldogan konstatáltam, hogy találtam egy ablakot. A „kijárat” nem volt magasan a földtől, de éppen annyira, hogy senki se tudjon bemászni rajta. Az ablakpárkányra állva elrugaszkodtam, és egy közeli ágba kapaszkodva leugrottam a földre. Miután sikeresen megérkeztem a szilárd talajra, felálltam, és a dedikálás helyszínére indultam.

*

A színpadon már két órával előtte is zajlott az élet. Tini lányok visítozták a fiúk neveit, és óriási ’Marry me’ táblákkal ugrándoztak. Egy kissé elment a kedvem ettől az egész 1D őrülettől, de abban 100%-ig biztos voltam, hogy nem hagynám ezt ki, hiszen ezért jöttem ide. A fiúk érkezését egyre hangosodó sikoly jelentette. Mindenki sorba rendeződött, és elővette az íráshoz kívánt felületet. Legtöbben a legújabb albumukat hozták, de voltak, akik egy-egy posztert, képet hoztak. Bár már két órával előbb ideértem, így sem voltam benne az első negyvenben, így lassú, és unalmas várakozás elé néztem. Órákkal később sem jutottam még sorra, de a várakozás kezdett lassan megőrjíteni. Legszívesebben mindenkit ellöktem volna magam elől, de ezt ugye nem tehettem. Lassan én is sorra kerültem. Mivel Harry ült az asztal egyik végén, a másikról kezdtem, hogy tudjon valamit írni a lapomra, ha akar. Minden fiú ráírta a nevét, míg végül Harry is sorra került. Vigyorral az arcomon vártam, hogy ős is írjon rá valamit. Mikor végzett, oda adta a kártyámat, én pedig kiálltam a sorból, majd az egyik őr a kezében tartott egy csomó jegyet, azok közül elvettem egyet, majd izgulva néztem a lapom aláírt oldalára. Semmi. Idegesen megfordítottam. Megint semmi. Nem írt rá semmit, csupán ennyit: „Harry Styles”.  Szomorúan néztem vissza az asztalhoz. A tekintetünk találkozott egy pillanatra, ám ő az aláírandó Cd-ért nyúlt, majd az előtte álló lányra emelte a tekintetét. Ezek után egyszer sem néztem vissza. Csak arról nem volt fogalmam, hogy ezek után hova megyek. A koncertig még négy óra. Az előttem álló oszlopra néztem, amelyre egy kávézó szórólapja volt feltűzve. A lapra egy térkép is volt nyomtatva, amelyen be fel volt tüntetve a kávézó pontos helye. Miután meggyőződtem róla, hogy nincs messze, elhatároztam, hogy megkeresem. Letéptem a szórólapot, és elindultam a kijelölt cél irányába. Körülbelül negyed óra múlva ott is voltam. Leültem egy magányosan álló asztalka mellé, és megvártam, amíg kijön a pincér. Csakhogy a pincér nem jött. Vártam még egy kicsit, hátha csak nem ért rá, aztán bementem. A pult túloldalán egy nálam egy-két évvel idősebb fiú állt. Mikor megpillantott abba hagyta a csésze törölgetését, ami eddig lekötötte, és rám mosolygott. Mosolya ösztönzött, hogy menjek beljebb. Oda sétáltam hozzá, és vártam, amíg megszólít.

-          Szia, mit adhatok? – Kérdezte Enyhe francia akcentussal.

-          Beszélsz franciául? – kérdeztem felvidulva.

-          Igen, a szüleim franciául beszéltek. – Mondta, és ezek szerint nem vette tolakodásnak.

-          Én Franciaországból jövök. – Idéztem fel a közös anyanyelvünket.

-          Akkor bizonyára a One Direction koncertre, igaz? Akik ma eddig bejöttek, mindenki oda tartott. – Tetszett, hogy érdeklődik. Még ha nem is személyes témában.

-          Fogjuk rá. – Mosolyogtam.

-          Örülök. Meghívhatlak egy teára? – Kérdezte.

-          Ő, persze. – Motyogtam zavartan. Eddig egy fiú sem hívott meg semmire.

Mint utólag megtudtam, Alex kiöntötte a teát mindkettőnknek, majd a hátamra tette a kezét, és kivezetett az előbbi helyemre. Majd miután leültem, helyet foglalt velem szemben. Nagyon sokat beszélgettünk, és az a négy óra el is repült.

-          Nekem mennem kel. - Álltam fel.

-          Ja, igen. A koncert. – Emlékezett vissza. – Holnap is benézel? – kérdezte. Amilyen édesen kérdezte, annyira szívesen mondtam volna igent, de sajnos a tény, hogy éjfélkor indul a gépen, szétoszlatta a rózsaszín felhőket.

-          Nem lehet. Éjfélkor indul a gépem haza, Franciaországba. – Hajtottam le a fejem.

-          Kár érte. Akkor, nem cserélünk számot? Tudnánk tartani a kapcsolatot. – Ajánlotta fel. Mire csak elmosolyodtam, és felé nyújtottam a telefonomat, majd az övébe bele írtam a számomat, amit ő is megtett.

-          Szia! – Köszöntem el.

-          Szia! Majd hívlak! – mondta, mire teljesen elpirultam.

Sarkon fordultam, és visszasiettem a Tower Bridge-hez, ahol javában folyt a koncert. Felraktam magamnak a karszalagot, és az egyik őrnek felmutatva, beléptem a koncert térbe. Éppen Louis szólózott, a többiek pedig körül ugrálták, majd ismét együtt kezdtek a refrénbe. A jelenlévő rajongók felmutatták a tábláikat, és a dalt énekelve visítoztak. Az este folyamán dalt dal követett. Mikor az éneklendő dalok felénél járhattak szünetet kértek. Amíg a fiúk kimentek az öltözőbe, a lányok beszélgetni kezdtek. Elhatároztam, hogy valahogy megoldom, de muszáj beszélnem Harryvel a tegnap estéről. Oldalt próbáltam előre nyomulni, de sikertelennek tűnt. De egy jó közösséget mi robbant szét? Egy botrány. De ki legyen a szerencsétlen áldozat? Megvan. Egy csaj látványosan unatkozott, és úgy tűnt, semmi sem érdekli. Határozottan indultam meg felé.

-          Szia! – Kezdtem.

-          Heló! – Mondta egyáltalán nem kedvesen.

-          Mi? Hogy te utálod a One Directiont, és hogy szerinted buzik? – Kiáltottam, mintha ő mondta volna, én pedig nem hinnék a füleimnek. Minden lány rám nézett, majd a mellettem álló lányra, aki értetlenül meredt rám.

-          Te nem vagy normális! – Suttogta.

-          Elég volt! – Fogtam be a fülem. – Niall igenis a bandába való. – kiáltottam ismét.

-          Hagyd abba! – Kiabált rám.

-          Miért, hogy ne derüljön ki az, hogy csak azért jöttél, hogy fújolj és kritizálj?

Több sem kellett a lányoknak. Mind neki estek. Legalább hárman rá is ugrottak, a többiek pedig kiáltoztak rá. Nem sokára az őrök is jöttek, és próbálták őket szétszedni, de két őr nem bizonyult elégnek. Én addig kiosontam, és megkerülte a sátrat, amit fölállítottak, a buszt kerestem, vagy valami öltözőszerűt. A színpad mögött pontosan volt három szobaszerű építmény. Az egyikbe bekopogtam volna, de egy alakot pillantottam meg közeledni, így elbújtam. Az alak a lámpák alá állva kezdett kirajzolódni, és eléggé biztonsági őrnek nézett ki. Bekopogott a jobb oldaliba, ahol Harry feje jelent meg, és ha jól láttam a fél pucér felsőteste. Akaratlanul is az alsó ajkamba haraptam.

-          Igen? – Kérdezte.

-          A rajongók megőrültek. Ideje lenne jönnötök! – Mondta.

-          Persze, máris. – Hangzott a felelet, majd csukódott az ajtó, és az őr eltűnt.

Óvatosan közelítettem meg én is a jobb oldali kabint, mikor az ajtaja hirtelen kinyílt, és Harrry nézett velem szembe. Már éppen szólásra nyitottam volna a számat, mikor a karomnál fogva berántott, majd ránk csukta az ajtót. Testének alsó részét egy törölköző takarta, azon kívül meztelen volt.

-          Mit keresel itt? – Vont kérdőre.

-          Amíg nem mész ki, megbeszélhetnénk a tegnap estét.

-          Nincs ezen mit megbeszélni! – Mondta, majd kilesett az ajtón. – És most ideje menned! – Mondta.

Időm sem volt végig gondolni, hogy vajon miért nincs ezen mit meg beszélni, ugyanis majdnem szó szerint kirúgott.

Chapter 1. part 1.

Egy hosszú, hideg nap után az estét a londoni tower bridge előtti színpadon töltöm. Nem, nem vagyok hajléktalan, csupán egy holnapi 1D koncertre várok, ami a reggeli dedikálással kezdődik. És hogy miért vagyok én 12 órával az események előtt már itt? A válasz egyszerű, mert nincs hova mennem. A szüleim messze, Franciaországban laknak, és nem utazhatok haza, aztán két óra múlva vissza, hogy ide érjek. Drága, és értelmetlen lenne. A színpadon most végzik az utolsó simításokat, én pedig a szélére ülök, összébb húzom magamon a kabátom, és neki állok a pulykás szendvicsemnek. A hideg éppen elviselhető, de mégis érezni. A sötét már rá telepedett London kivilágított városára. Hirtelen lehuppan mellém egy alak, aki mindeddig nem fordította oda a fejét felém, így esélyem sem volt felismerni. Igyekszem nem foglalkozni vele, de férfias illata akaratlanul is az orrom simogatja. Elgondolkodtam, nem lehet-e valaki illatába szerelmes lenni, aztán egyszer csak megszólal.

- Az tuti, hogy te vagy az első, de egy kicsit korán jöttél! - mondja azon az édesen mély hangján, ami alapján egyből felismerem, ha a mosolya nem adna 100%-ig biztos bizonyítékot. Harry Styles ül mellettem, és hozzám beszél azon a szinte érthetetlen de egyben iszonyatosan édes brit akcentusával.

- Nincs hová mennem. - vonom meg a vállam, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne ugorjak a nyakába, a nevét kiáltozva, és maradjak közömbös hangnemben.

- Pazar. Úgy sem tudtam eddig hajléktalan rajongóról. - nevetett

- Akkor most sem fogsz, tekintve, hogy nem vagyok hajléktalan, csupán két napra jöttem Franciországból, és nem lakik itt senki ismerősöm.

- És így elengedtek a szüleid? – kérdezte őszinte kíváncsisággal, de kissé cinikusan

- Úgy tudják, egy barátnőmmel jöttem, aki a nagynénjénél lakna, de engem nem ismer, és én sem őt, így nem tudom, hogy hol lakik. – láttam, hogy gondolkodik. Sokáig nem szólt semmit, majd hirtelen ismét szólásra nyitotta a száját.

- Gyere el hozzám! Alap járaton nem hívok hozzánk rajongót, de most az egyszer kivételt tehetek, tekintve a toleranciára, és hogy másnap nem olvasom vissza az újságban. – mondta. Megértettem a bizalmatlanságát, és beláttam, hogy több esélyem nincs, ráadásul, te jó ég, egy házban fogok aludni Harryvel!

- Komolyan?

- Gyere! – Segített fel, majd elindultunk.

Az út lassan, és csendben telt. Gondoltam, egy kicsit megviccelem Harryt, így kicsit felráztam magam, és megpróbáltam Szamár hangját utánozni a Shrek-ből.

-         - Ott vagyunk már? – kérdeztem, mire hangosan felnevetett

-          - Nem semmi vagy! – Kacagott még mindig. Nevetése engem is erre kéztett.

-          - Tudod, nagyra értékelem ezt a gesztusod. – Mondtam komolyra fordítva a szót.

-         -Nem tesz semmit. – Mondta, és nem tudom, egy rajongó mennyire olvad el a példaképe segítésgén, de az önzetlensége rátett még egy lapáttal

A további utat csendben töltöttük, majd odaérve Harry bedugta a zárba a kulcsot, ami egy kattanással jelezte, hogy nyitva van. Útitársam rutinosan besétált, és a cipőjét a sarokba rúgva engem is beinvitált. Enyhe szorongással léptem be a hatalmas épületbe, majd én is levettem a cipőm, és rendezettem leraktam a többi mellé.

-         -Jaj, ne légy már ilyen. Érezd otthon magad! - mondta, majd a felakasztott kabátom mellé állt. – Szabad? – Kérdezte.

-         -Igen! - nevettem, majd egy határozott mozdulattal leverte a kabátomat, ami a földön landolt. 

Egyszerűen nem bírtam tovább. Olyan közvetlen, és barátságos volt. Mosolyogva nézte a „művét”. Hirtelen tettem a kezem az arcára, és az ajkaimat az övére nyomtam. Éreztem, ahogy meglepődött. Szemeit tágra nyitotta, majd, mintha csak beletörődött volna a sorsába, visszacsókolt. Sosem hittem volna, hogy az első csókomat én kezdeményezem majd, és pont Harryvel történik meg, de kellemesen csalódtam. Partnerem is a kezeibe temette az arcom, és egyre szenvedélyesebben csókolt. Erős kezei húzták a testem szorosan az övéhez, majd hátrálni kezdett. A kanapé elé érve, éreztem, ahogy a teste a függőlegesből a vízszintesbe megy át. Csókunk megszakadt egy pillanatra. Talán túl hevesen mozdultam, vagy valami egyebet tettem, de mikor folytatni akartam az előző tevékenységünket, elhúzódott tőlem. Mikor tudomásul vettem, felemelkedtem.

-         - Ne haragudj, nem kellett volna. – Kezdtem magyarázkodni.

-         -Talán igazad van. – Mondta, majd rosszallóan temette az arcát a kezébe.

-         -  Hálátlan voltam. Talán, akkor én, most megyek, lefürdök. – Mondtam.

Hátat fordítva neki, a belsőm szidalmazó szavait hallgattam. Nem találtam a fürdőt, de a büszkeségem, amit az előtérben hagytam, nem engedte, hogy visszamenjek megkérdezni. Minden szobába benéztem, Harryébe talán kicsit túl sokáig, mire megtaláltam végre amit kerestem. Szomorúan vettem tudomásul, hogy csak kád van, zuhanyzó nincs. Miközben megengedtem a meleg vizet, levetkőztem.

*

Lassan egy órája áztatom a testem a kellemesen forró vízben, mikor halk, bizonytalan kopogást hallok. Azonnal magam elé húzom a lábaimat, amit, mint utólag megtudtam, jól tettem, ugyanis Harry enyhén kócos, göndör fürtjeivel találtam szemben magam.

-        -  Bejöhetek? – kérdezte, de meg sem várta a választ, már is bent volt.

-        -  Már bejöttél nem? – Húztam még szorosabban magamhoz a lábaim.

-        -  Na, én jövök. – Jelentette ki.

-        - Már megbocsáss! – Háborodtam fel

-       - Egy órája fürdesz. Ahogy nézem, elhasználtad az összes meleg vizet, és ha nem szállsz ki hamar, nekem nem marad, reggel pedig sietnem kell. – Adott, végül is érthető magyarázatot, de a puszta tény, hogy rám ront, és közli, eléggé frusztrált.

-         -Ne haragudj, de hadd fürödjek már a társaságod nélkül. – Mondtam

-         -Kiszállsz? – kérdezte várva a válaszom

-         -Nem! – Makacsoltam meg magam.

-     -Oké! – Mondta, majd lekapta magáról a fekete ’fuck off’ feliratú felsőjét, és a szennyes tartó mélyére süllyesztette.

Az övcsatját csigalassúsággal csatolta ki, miközben a szemét egy pillanatra sem vette le az enyémről. Mikor végzett a csattal, hagyta a nadrágját végig csúszni a lábain, majd egyszerűen csak kilépett belőle. Lélegzet visszafojtva vártam mi fog most következni. Természetesen tudtam. Már csak egy ruhadarab van rajta, és az emberek nem fürdenek ruhában. Harry láthatta rajtam a bizonytalanságot, mert mosolyra húzta a száját.

-          Hozzád képest még mindig túlöltözött vagyok! – Nevetett.

Igyekeztem figyelmen kívül hagyni, de szemeim állandó kísértésbe estek, és elkalandoztak jól kidolgozott testén. Izmos felsőteste láttán biztos voltam benne, hogy magamhoz akarom ölelni. Szinte kívántam a csókját. Ahogy majdnem pucéran állt előttem, elfelejtettem azt a visszahúzódó lányt, aki valaha voltam. Kívántam. Kívántam a csókját, az ölelését, a testét az enyémen érezni. Valószínűleg ezt ő is észrevette, mert közelebb jött, és felém nyújtotta a kezét. Haboztam, de végül is megfogtam, ő pedig felsegített. Ezáltal a testem felfedtem előtte. Végig gondolva a szépséghibáimon, lehajtottam a fejem, és meggondoltam magam. Elengedtem a kezét, és szégyenkezve vissza ültem a vízbe.

-         -Minden rendben? – Kérdezte ijedten.

-        -Nem Harry. Nem értelek. Minek neked egy ilyen lány mint én? Nincs nagy mellem, se formás hátsóm, nem vagyok szép, se csinos, és az önbizalmam is alacsony. – Ismertem be a hibáimat.

Nem válaszolt, csak beleült a vízbe, és a tekintetem kereste, Hirtelen eszembe jutott, hogy az alsó nadrágja még rajta van, de ő már a vízben ül. Végig gondolva elég hülye tett volt, de elterelte a figyelmemet a testem tökéletlenségéről. Értetlenül nézhettem, az biztos. Hirtelen Harry forró tenyereit éreztem a térdeimen. Ijedten kaptam fel a fejem, de azonnal elvesztem a zöldes szempárban. Gyengéden, mégis erőteljesen nyomta le az általa fogott testrészt, így ismét nyitott könyv voltam számára. Szorosan összeszorítottam a szemeimet, majd mikor kicsit kezdett mozgolódni a víz, kinyitottam. Testével egyre közelített az enyémhez, míg végül elért a számhoz. Azt hittem megcsókol, de helyette tovább hajolt a fülemhez.

-        -  Azt akarom, hogy te vedd le! – Nyomta közelebb a csípőjét az enyémhez.

-        -  De… de… - Dadogtam.

-        -  Nyugi! – Mondta, majd megfogta a kezeimet, és a boxere szélébe akasztotta.

Biztos voltam benne, hogy amit akar, azt meg is kapja, csak éppenséggel bennem volt az első alkalomtól való szorongás.

-        -  Harry, én nem vagyok biztos benne, hogy… - Kezdtem bele, de ajkai az enyémekre tapadtak.

Készségesen, gondolkodás nélkül visszacsókoltam, majd elkezdtem lehúzni róla a boxert.