Tudom, ez sem hosszabb, de ezt legalább rövidebb idő alatt hoztam, ha ez nem is kárpótol titeket annyira. Remélem azért legalább izgalmas lett. Erre biztos nem számítottatok, vagy de! :)
Magamra kaptam egy kabátot, és
kiléptem a szeles londoni utcára. Behunytam a szemem, és próbáltam emlékezni,
merre is mentünk akkor este. Jobbra, aztán megint. És most merre? Hiába
próbáltam emlékezni, nem ment. Merre tovább? Basszus! Leültem egy padra, és vártam. Mire? Nem tudom pontosan.
Lehajtottam a fejem. Az émelygésem még mindig nem múlt el. A hasamra fontam a
kezem, és a térdemre hajtottam a fejem. Pár perce fekhettem így, mikor éles
magas sarkú kopogást hallottam. Felemeltem a fejem, szinte azonnal
megszédültem. Éreztem, hogy nem tudok felállni. A szédülés nem múlt el. Mi ez a
szörnyű érzés? A szívem irtó hevesen vert. Muszájnak éreztem, hogy megtaláljam
Harryt. Hogy kihúzzon a sárból. Mi a
franc ez a hülye hang? Felemeltem a fejem, és egy szőke fuvallat rohant el
előttem.
- Claire? – kérdeztem erőtlenül. Basszus, azt hiszem hányni fogok! Minden elsötétült.
- Claire? – kérdeztem erőtlenül. Basszus, azt hiszem hányni fogok! Minden elsötétült.
*
- Ms. Pierce? – Hallatszott a hang. Amint i akartam
nyitni a szemem, éles fény hatolt a retinámba, így inkább visszacsuktam. Büdös
volt. Kórházi szag. Te jó ég! Kórházban
vagyok? – Ms. Pierce jobban van? Már értesítettük a szüleit az itt létéről.
– Hallatszott.
- Ez teljesen felesleges. Hol is vagyok? – Próbáltam felülni, de két erős kéz visszanyomott.
- A London Norbury Hall kórházban. – Mondta ugyanaz a monoton férfihang.
- Kérem, felülhetek? – Pislogtam nagyokat. El akarok menni, ki hozott be, mi folyik itt?
- Pihennie kell Ms. Pierce. – Nyugtatott. Belül dühöngtem. A dalom! Te jó ég, a dalom!
- Mi történt? Mikor mehetek? – Kérdeztem sürgetve az orvosokat. Kinyitottam a szemem, az első volt, hogy körbenéztem. Megakadt a szemem Clairen, és Alexen. Mi ez, összeesküvés? Ránéztem az orvosra, majd a kezemre. Drótok állnak ki belőlem. Nem kellemes! Az infúzióm lassan csöpögött. Újra hányingerem lett. Tényleg, a hányinger.
- Ez a kedves pár hozta be önt. Eszméletlen volt, és nagyon magas volt a vérnyomása.
- Pár? – Fordultam feléjük. Mi van, Alex már négyesben akarja. És ahogy jobban megnéztem, az nem is Claire volt. Jézus, csak nekem lehet ilyen balszerencsém. Marycske ült velem szemben. Fáradtan rogytam vissza a párnámra. Milyen megalázó.
- Én most magukra hagyom önöket. A szülei nemsokára megérkeznek. – Mondta, majd távozott. Te jó ég! Marycske óvatosan köhhintett, majd rátette a kezét Alex kezére, ami a vállán pihent. Jézus… Édesen néztek egymásra, majd Alex aggódóan rám.
- Legalább ne itt előttem nyáladzatok… Ha jól hallom, a szomszéd szoba üres! – nyögtem.
- Milyen kár, hogy így kell megismerkednünk. Mary vagyok. – nyújtotta felém a karját. A hangja még idegesítőbb volt, mint ő maga. Továbbra is mozdulatlan maradtam. Nem akartam érintkezni vele, még egy kézfogás erejéig sem. Keresztülnéztem rajta.
- Jobban vagy? – tornyosult fölém Alex, és egy puszit nyomott a fejemre. Ha működnének a reflexeim, ellöktem volna magamtól. De így csak tűrtem.
- Csókolgasd őt. – Mondtam elhárítva annak a lehetőségét, hogy azt hiszi, engedem neki, hogy csak úgy csókolgasson. Menjetek a fenébe mindketten! Kiabálni akartam.
- Az előbb kérted, hogy ne csináljuk! – értetlenkedett Marycske. Ó, istenem, hogy…
- Idegesítesz! – Jelentettem ki. Legszívesebben kilöktem volna az ablakon.
- Nézd, elhiszem, hogy ez nehéz neked, mert Alexnek én kellek, de ideje elfogadni. – Mondta. Na, most telt be a pohár. Amilyen hirtelen lehetett, felültem, és pofon vágtam, csak hogy az infúzió ez időben kicsúszott a kezemből. Iszonyúan fájt. Felkiáltottam a fájdalomtól, mire több nővér is beszaladt, és kiküldték Alexéket. Én még mindig az iszonyúan vérző kezemet néztem. Csak ömlött belőle mindenhova. Ismét kezdtem elveszteni a kontrollt. Minden homályosodni kezdett. Erőtlenül dőltem vissza a párnára, ahol hagytam, hogy a világ elsötétüljön. A fájdalom megbénított, aztán már semmit sem éreztem. Mikor legközelebb magamhoz tértem. Szörnyen hasogatott a fejem. A szoba el volt sötétítve, de még bevilágított pár utolsó napsugár. Elsőnek ellenőriztem a vértócsát. Már nem volt ott, de a kezem még mindig véres volt. Kimerülten feküdtem. Körülnéztem a szobán, mikor jobb oldalt, az ágyam mellett megláttam Harryt. Mit keres itt? Vagy csak képzelem? Elbizonytalanodtam.
- Harry? – kérdeztem suttogva. A fejét felemelte az öléből, és rám nézett. Megviseltnek tűnt. Elszörnyedt, ahogy meglátott, bár biztos vagyok benne, hogy amikor bejött rosszabban néztem ki. Totál kiütve. Aggódóan fürkészett.
- Hogy vagy? – suttogta. Nagyon halványan elmosolyodtam. Mióta ülhet itt?
- Te? – kérdeztem. Élete legmegszégyenítőbb hazugságában él, és tőlem kérdezi, hogy vagyok. Meg akartam ölelni, de ha egy kicsit is mozdultam, iszonyatosan fájt.
- Nem én vagyok kórházban! – Mosolyodott el óvatosan. Látszik, hogy tud róla, mégis mintha nem lenne semmi, csak értem. Mindez értem. Én is elmosolyodtam.
- Nem rólam állítják, hogy apa lettem. – Mosolyogtam. Jaj, Claire, mi lesz így veled?
- Ha Claire összeszedi a gyereket valahonnan, az akkor sem lesz az enyém.
- Hogy tudod majd bebizonyítani? – Kérdeztem suttogva. Szomjas vagyok. Nagyon.
- Apasági teszt. – Mondta könnyeden, majd a kezembe adta a vízet, és felsegített.
- Köszönöm. – suttogtam, majd beleittam a vízbe. Mint idegen anyag, hatott a számnak. – Mióta vagy itt? – Suttogtam. Lehunyta a szemét. Jaj, ne!
- Még találkoztam Alexel, és az új barátnőjével. – Keserűen mosolygott. Sajnál.
- Én vagyok az új. – Ahogy kimondtam megdöbbenve nézett rám.
- Mármint…? – Kezdte. Szóval érti. Megnyugodtam, hogy nem kell magyarázkodnom.
- Nem. Én voltam előbb, ő csak közbe jött! – Mondtam, majd letettem a vizet, és visszadőltem.
- Szóval ezért szakítottatok. – Szomorúan meredt maga elé. Én is így éreztem.
- Azt akarja, hogy menjek vissza hozzá. Hozzájuk. – Javítottam ki magam.
- Hármasba? – Nézett már értetlenül, mintsem megdöbbenten. Hát, igen!
- Igen. – Hajtottam le a fejem. Igen, azt, és én fontolóra vettem. Elítélne.
- És? – Kérdezte. Miért érdekli? Jaj, Harry. Úgy hiányoztál. Kérlek, segíts…
- Nem. – Mondtam. Most már ezer százalék, hogy nem. Meglepődtem, ugyanis sóhajtott egyet, majd közelebb hajolt, és megcsókolt. Te jó ég! Megcsókolt. Legszívesebben megérintettem volna, de a kezeim mintha ólomsúlyúak lettek volna. Mikor elhúzódott biztos lettem benne, melyik dalt akarom énekelni, bár erről a vizsgáról biztos, hogy le fogok már maradni. A szemeibe néztem, majd sóhajtottam.
Avicii: Addicted to you
- Ez teljesen felesleges. Hol is vagyok? – Próbáltam felülni, de két erős kéz visszanyomott.
- A London Norbury Hall kórházban. – Mondta ugyanaz a monoton férfihang.
- Kérem, felülhetek? – Pislogtam nagyokat. El akarok menni, ki hozott be, mi folyik itt?
- Pihennie kell Ms. Pierce. – Nyugtatott. Belül dühöngtem. A dalom! Te jó ég, a dalom!
- Mi történt? Mikor mehetek? – Kérdeztem sürgetve az orvosokat. Kinyitottam a szemem, az első volt, hogy körbenéztem. Megakadt a szemem Clairen, és Alexen. Mi ez, összeesküvés? Ránéztem az orvosra, majd a kezemre. Drótok állnak ki belőlem. Nem kellemes! Az infúzióm lassan csöpögött. Újra hányingerem lett. Tényleg, a hányinger.
- Ez a kedves pár hozta be önt. Eszméletlen volt, és nagyon magas volt a vérnyomása.
- Pár? – Fordultam feléjük. Mi van, Alex már négyesben akarja. És ahogy jobban megnéztem, az nem is Claire volt. Jézus, csak nekem lehet ilyen balszerencsém. Marycske ült velem szemben. Fáradtan rogytam vissza a párnámra. Milyen megalázó.
- Én most magukra hagyom önöket. A szülei nemsokára megérkeznek. – Mondta, majd távozott. Te jó ég! Marycske óvatosan köhhintett, majd rátette a kezét Alex kezére, ami a vállán pihent. Jézus… Édesen néztek egymásra, majd Alex aggódóan rám.
- Legalább ne itt előttem nyáladzatok… Ha jól hallom, a szomszéd szoba üres! – nyögtem.
- Milyen kár, hogy így kell megismerkednünk. Mary vagyok. – nyújtotta felém a karját. A hangja még idegesítőbb volt, mint ő maga. Továbbra is mozdulatlan maradtam. Nem akartam érintkezni vele, még egy kézfogás erejéig sem. Keresztülnéztem rajta.
- Jobban vagy? – tornyosult fölém Alex, és egy puszit nyomott a fejemre. Ha működnének a reflexeim, ellöktem volna magamtól. De így csak tűrtem.
- Csókolgasd őt. – Mondtam elhárítva annak a lehetőségét, hogy azt hiszi, engedem neki, hogy csak úgy csókolgasson. Menjetek a fenébe mindketten! Kiabálni akartam.
- Az előbb kérted, hogy ne csináljuk! – értetlenkedett Marycske. Ó, istenem, hogy…
- Idegesítesz! – Jelentettem ki. Legszívesebben kilöktem volna az ablakon.
- Nézd, elhiszem, hogy ez nehéz neked, mert Alexnek én kellek, de ideje elfogadni. – Mondta. Na, most telt be a pohár. Amilyen hirtelen lehetett, felültem, és pofon vágtam, csak hogy az infúzió ez időben kicsúszott a kezemből. Iszonyúan fájt. Felkiáltottam a fájdalomtól, mire több nővér is beszaladt, és kiküldték Alexéket. Én még mindig az iszonyúan vérző kezemet néztem. Csak ömlött belőle mindenhova. Ismét kezdtem elveszteni a kontrollt. Minden homályosodni kezdett. Erőtlenül dőltem vissza a párnára, ahol hagytam, hogy a világ elsötétüljön. A fájdalom megbénított, aztán már semmit sem éreztem. Mikor legközelebb magamhoz tértem. Szörnyen hasogatott a fejem. A szoba el volt sötétítve, de még bevilágított pár utolsó napsugár. Elsőnek ellenőriztem a vértócsát. Már nem volt ott, de a kezem még mindig véres volt. Kimerülten feküdtem. Körülnéztem a szobán, mikor jobb oldalt, az ágyam mellett megláttam Harryt. Mit keres itt? Vagy csak képzelem? Elbizonytalanodtam.
- Harry? – kérdeztem suttogva. A fejét felemelte az öléből, és rám nézett. Megviseltnek tűnt. Elszörnyedt, ahogy meglátott, bár biztos vagyok benne, hogy amikor bejött rosszabban néztem ki. Totál kiütve. Aggódóan fürkészett.
- Hogy vagy? – suttogta. Nagyon halványan elmosolyodtam. Mióta ülhet itt?
- Te? – kérdeztem. Élete legmegszégyenítőbb hazugságában él, és tőlem kérdezi, hogy vagyok. Meg akartam ölelni, de ha egy kicsit is mozdultam, iszonyatosan fájt.
- Nem én vagyok kórházban! – Mosolyodott el óvatosan. Látszik, hogy tud róla, mégis mintha nem lenne semmi, csak értem. Mindez értem. Én is elmosolyodtam.
- Nem rólam állítják, hogy apa lettem. – Mosolyogtam. Jaj, Claire, mi lesz így veled?
- Ha Claire összeszedi a gyereket valahonnan, az akkor sem lesz az enyém.
- Hogy tudod majd bebizonyítani? – Kérdeztem suttogva. Szomjas vagyok. Nagyon.
- Apasági teszt. – Mondta könnyeden, majd a kezembe adta a vízet, és felsegített.
- Köszönöm. – suttogtam, majd beleittam a vízbe. Mint idegen anyag, hatott a számnak. – Mióta vagy itt? – Suttogtam. Lehunyta a szemét. Jaj, ne!
- Még találkoztam Alexel, és az új barátnőjével. – Keserűen mosolygott. Sajnál.
- Én vagyok az új. – Ahogy kimondtam megdöbbenve nézett rám.
- Mármint…? – Kezdte. Szóval érti. Megnyugodtam, hogy nem kell magyarázkodnom.
- Nem. Én voltam előbb, ő csak közbe jött! – Mondtam, majd letettem a vizet, és visszadőltem.
- Szóval ezért szakítottatok. – Szomorúan meredt maga elé. Én is így éreztem.
- Azt akarja, hogy menjek vissza hozzá. Hozzájuk. – Javítottam ki magam.
- Hármasba? – Nézett már értetlenül, mintsem megdöbbenten. Hát, igen!
- Igen. – Hajtottam le a fejem. Igen, azt, és én fontolóra vettem. Elítélne.
- És? – Kérdezte. Miért érdekli? Jaj, Harry. Úgy hiányoztál. Kérlek, segíts…
- Nem. – Mondtam. Most már ezer százalék, hogy nem. Meglepődtem, ugyanis sóhajtott egyet, majd közelebb hajolt, és megcsókolt. Te jó ég! Megcsókolt. Legszívesebben megérintettem volna, de a kezeim mintha ólomsúlyúak lettek volna. Mikor elhúzódott biztos lettem benne, melyik dalt akarom énekelni, bár erről a vizsgáról biztos, hogy le fogok már maradni. A szemeibe néztem, majd sóhajtottam.
Avicii: Addicted to you
