Chapter 3., Part 1.

-S

emmi gond kicsim. Tudod… - Kezdte a nevelőanyám.

            - Carla, kérlek! – Próbáltam csitítani. Semmi kedvem nem volt hallgatni a fájdalmas lelki beszédet és az idegesítő közhelyeket, amiket szakítás után mondanak az embereknek.

-          De ugye tudod, hogy… - Kezdte, de egy immáron hetedik telefoncsörgés megzavarta. Alex haverjai hívogatnak mindig másik számon, hogy bocsájtsak meg neki. Ugyanazon a monoton hangon vettem fel, ahogy az eddigieket a harmadik hívás után. Ránéztem Carlára, utalva, hogy menjen ki. Szerencsére hamar vette a lapot.

-   - Oké, bármelyik elvont elméjű haverjai is vagy Alexnak, utoljára mondom el, úgyhogy jól figyelj: Nem bocsátok meg, és ha már ott vagy, üzenném neki, hogy keressen magának másik átverhető alanyt, akit kedve kénye szerint megcsalhat. – Hadartam egy szuszra, és miután jó sokára sem jött válasz kinyomtam.

-          -  Visszajöhetek drágám? – Kiáltotta be Carla a konyhából.

-      - Ne, légyszi, és… - Kezdtem, de megint hívtak, az előző számról. – Awhhh, mi van, nem tudja megemészteni? – Kérdeztem bele?

-    -  Nem egészen. – Mondta egy mély, rekedtes hang a telefonba. Egyből nem ismertem fel, bár utólag elég egyértelmű.

-        -  Miért? Mi nem fekszik neki?- Kérdeztem idegesen.

-      -  Zöld cetli a teljesen üres papírkosárban. – Mondta. Lassan végig gondoltam, ugyanis elsőre nem értettem, ezt mire mondja, aztán bevillantak a képek. Szépen sorban. Először ahogy teleírom a kis papírt, majd ahogy Clair kidobja azt a szobában lévő, ezek szerint teljesen üres kis szemetesbe. Tátott szájjal ültem a fotelban, és gondolkoztam. Erősen gondolkoztam.

-         -  Ha… Harry? – Kérdeztem remegő hanggal.

-         - Ennyire megleptelek? – Nevetett.

-         - De jó, hogy ilyen jó kedved van. – Mondtam komoran.

-         - Hallom karót nyeltél.

-         - Kérlek, csak most ne!

-        -  Mi baj? – Hangja egyből aggódóra vált, az enyém pedig elcsuklott. Miután sokára sem szólaltam meg, ismét ő törte meg a csendet.

-       -   Londonban vagy még? – Meglepett a hirtelen kérdéssel.

-      -    I-Igen.

-          Oké. Tower Bridge, 12 óra! – Mondta, majd bontotta a vonalat.

Egyedül álldogáltam a Tower Bridge előtt, és bár az órám még csak 11:59-et mutatott, már most úgy éreztem, hogy órák óta itt várok. Másodpercenként pillantgattam a számlapra, és hiába próbáltam telepátiával gyorsabban mozgatni a másodpercmutatót, valahogy nem akart engedelmeskedni. Már csak négy másodperc maradt délig, de Harry alakját sehol sem láttam. Nézelődni kezdtem, hátha mégis megpillantom valahol. Először a folyó irányába, majd lassan fordultam vissza, amikor megláttam közeledni.

-   -  Mindig pontosan érkezem. – Nézett le rám, majd az órám felé biccentett, és ahogy ránéztem, abban a pillanatban ugrott az 59-ről a 0-ra a mutató. – Szóval? – Nézett mélyen a szemembe.

-     -     Nem olyan nagydolog, igazából. – Próbáltam terelni a témát, de a hangom meg-megcsuklott, ahogy átéltem a fájdalmat, amit az ominózus pillanatban éreztem.

-       -   A barátod? – Kérdezte óvatosan. Némán bólintottam. – Mit csinált? – Kérdezte olyan stílusban, hogy akár hozzá is tehette volna, hogy „Már megint?” Újabb némaság szállt rám, ami ellenkező helyzetben nekem már kínos lett volna, Harry pedig csak a tekintetem kereste. Meredten, könnyes szemekkel néztem a lábam.

Hirtelen megéreztem a kezeit a vállaimon. Szorosan ölelt a forgalmas utca közepén, és ez valamiért boldogsággal töltött el. Mintha kiteljesedtem volna. Talán percek óta álltunk már így, és őszintén, olyan jól esett, hogy valaki törődik velem, mikor egy magas női hangot hallottam Harry mögül.

-      -    Khm! – Köhintett a hang gazdája, ami nekem nagyon nem tetszett. Harry hátra fordult, majd megcsókolta a szőke Clairt, aki mögötte várakozott.

-          Remélem nem gond, hogy csatlakozom! – Mosolyodott el gúnyosan, ezzel is feldühítve.

-       -  Dehogy! Úgy is mennem kell! Egy óra múlva indul a gépem. – Vágtam ki magam, és úgy döntöttem, hogy nem fog ártani egy kis kikapcsolódás, úgyhogy haza megyek.

-          Máris mész? – Érdeklődött Harry.

-   -  Igen. – Néztem fel rá. – De most nem kell „elköszönnöd” mint a múltkor. – Mondtam gúnyosan, majd méltóságteljesen elsétáltam.

Fogalmam sincs, mi ütött belém, de mikor Clair megérkezett, eszembe jutott a félévvel ezelőtti „elköszönése”, és hogy a poén lényege az volt, hogy Clair is ott volt, ahogy most is, de ezúttal lelőttem a poént. Nem hagyom, hogy elvegyék a méltóságom, harmadszorra! Már éppen felszálltam volna a metróra, mikor egy kezet éreztem a vállamon. Harry zihált mellettem. Ilyen gyorsan sétálnék? Félek attól, amit mondani fog.

-      -    Tudod, hogy mi miatt van ez? – Támaszkodott meg a térdein gyorsan kapkodva a levegőt.

-      -    Mármint mi? – Kérdeztem vissza. Istenem, de hülye voltam! Miért nem húztam el az éppen állómetróval?

-      -    A zihálás! – Felelte még mindig kábán.

-      -    Nem. – Válaszoltam tömören, és közömbösen.

-    -   Mert túl későn esett le amit mondtál, és túl későn indultam utánad. – Egyenesedett fel a mondat végére. Értetlenül néztem. Nem akartam feltenni az „és akkor mi van?” kérdést, vagy siettetni. Élveztem a percet, ahol én közömbös vagyok, ő pedig szélsőséges. Túl sokáig vártam.

-          Harry, mit akarsz? Mit akarsz tőlem? – Kérdeztem.

-          Akkor este… Hazudtam.

-      -  Tessék? – Kérdeztem vissza. Melyik este? Három közül választhatok. AKKOR este, vagy másnap este, a koncert után, vagy tegnap este, esetleg még a tegnapelőtt szóba jöhet, de akkor hazudott, akkor az sértő!

-          Illetve nem hazudtam, csupán nem fejeztem ki magam elég jól.

-       -   Harry, nincs ennyi időm! Melyik este, és mi ez az egész?

-          Amikor azt mondtam a történtekre, hogy az már a múlt, törődj bele. – Szóval a koncert, aha, értem, éééés? – Az az igazság, hogy akkor már együtt jártunk Clairrel, és…

-          Figyelj, nem érdekel életed története, egy rövid választ várok, mert nem kockáztatom meg, hogy ezúttal itt alázol meg.

-          Nem aláztalak meg!

-          Nem? És mi volt a repteres eset, hm? Vagy csak ilyen morbid lenne a humorod?

-     -   Elmondhatom végig, vagy most te játszod azt a szerepet, amit én anno? – Emelte fel a hangját. Á, tehát dühös, ugye milyen rossz érzés? – Úgy gondoltam, hogy nem jelenthet nekem sokat, hiszem amúgy is van barátnőm, de egész este te jártál a fejemben. Rájöttem, hogy minden után annyival tartozom, hogy elköszönök tőled, de nem tehettem. Clair is velem jött, pláne az egész reptér minket figyelt. Pánikba estem. Nem szeretem, ha kihasználnak, nem mutathatok gyenge oldalt. Nem tehettem mást. Miután hagytalak így elmenni, hetekig gyötört a bűntudat. Szörnyen éreztem magam, de valahogy mindig is megvolt bennem az az oldal, aki nem mer önmaga lenni, mert úgy bánthatnak. Egészséges félelem, mi? – Mosolyodott el fájdalmasan. – Őszintén, teljes szívemből sajnálom! – Mondta, majd lehajtotta a fejét. Megértem, ha egy ilyen vallomás után kellemetlen lenne a szemkontaktus. Tudtam, ha én is erősen belemegyek a témába, az még kellemetlenebb lesz neki, és én a helyében ezt szeretném legkevésbé.

-   -   Tetszik a gyenge oldalad, Styles! – Mosolyodtam el, ezzel arra késztetve, hogy rám nézzen. Valami megcsillant a szemeiben, majd elkezdte csökkenteni a köztünk lévő távolságot.