Tudom, tudom, egyre rosszabb leszek! Egyre rövidebb részek egyre hosszabb idő alatt. Őszintén sajnálom, de remélem kárpótol titeket ez az igen megdöbbentő rész. Kinek megdöbbentő, kinek nem, remélem azért az! :)
Fáradtan zuhantam vissza az
ágyba. Már csak egy napom maradt, és még dalom sincs. Sóhajtva raktam fel a
reggeli kávém. Minden végtagom ólomsúlyúnak bizonyult. Később egy csésze friss
kávéval ültem a laptopom elé. Hm… Dal,
ami inspirál. Talán lehetne valami Lea Micheltől. A gleeben megformált
szerepe közel áll a szívemhez. Rachel Berry is olyan, mint én. A semmiből lesz
valaki, és valóra váltja az álmait. Ez az, ami igazán jellemez engem is. Talán
lehetne a Battlefield, vagy a Cannonball… Éppen ezen tűnődtem, mikor csengettek.
Lecsuktam a Lapotopom, és az ajtóhoz vonszoltam magam. Nem akarok vendégeket. A
mai utolsó szent napot magamra akarom szánni csakis, és senki másra. Elmélyülni
a zenében, és pihenni.
- Szia! – Nézett rám csoki barna szemeivel. Istenem!
- Alex, mit akarsz itt? – kérdeztem tompán, és közben Harryre gondoltam. Bár ő jött volna!
- Eddig nem volt merszem találkozni veled, és személyesen is bocsánatot kérni. Hát most itt vagyok! – Mondta, mintha csak arra kértem volna, hogy jöjjön el.
- Furcsa, valahogy nem hiányoztál! – Mondtam neki, remélve, hogy elmegy, amíg még lehet. Pont ő hiányzott az elmúlt események közül. Mintha híres lennék, csak mégsem. Mindig történik valami, amit nem szeretnék, hogy megtörténjen.
- Én is, és te is tudod, hogy ez nem igaz! – Mondta szemtelenül, és talán egy kicsit dühösen.
- Volt, ami kitöltötte az űrt, ami alatt szomorkodnom kéne egy szemétláda miatt. – Vontam vállat. Igen, pont azzal töltöttem az időmet, hogy utána sírok, mi? Persze!
- Igen? És mik voltak azok? – Kérdezte tettetett nemtörődömséggel. Nem érdekel, mi?
- Semmi közöd hozzá, és ha megbocsájtasz… - kezdtem, és próbáltam becsukni az ajtót, mire teljes testével nekidőlt. Miért csinálja ezt? – Mit akarsz? – Ismételtem dühösen.
- Szeretlek! Csak ennyit tudok! Vissza akarlak kapni! – Mondta. Hogy meg ne szakadjon a szívem! Vajon annak a másiknak is ezt mondta? Egyébként elhatároztam, hogy elnevezem a drágát, hogy bármikor, mikor bajom van, hadd legyen ő az oka! Feltételezem Marycske ajtaján is órákig kopogott, mire a lány méltóztatott jönni, vagy ő könnyebb vérű, mint én? Végül is hajlandó volt egy szál semmiben végig robogni a szeretője házán a barátnője előtt… Hm… Határozottan könnyebb vérű, mint én! Istenem, hogy végig mennék rajtuk egy busszal! Tudom, tudom…
- És ha esetleg igent mondanék, dobnád a drágalátos barátnődet? – Kérdeztem szemtelenül. Jézus, visszamennék hozzá? Ijesztő belegondolni. Ez egy igen erős határvonal nálam. Egyszer már átlépte, mi biztosítana arról, hogy ezúttal nem tenné.
- Nem tudok nélküle élni! – Nyögött fel. Azt hiszem nagyobb szemekkel már nem is tudtam volna nézni rá. Úristen! Akkor meg mit akar? Belegondolni is félek, mit remél.
- Akkor mi a fenéért vagy itt? – Kérdeztem döbbenten. Úristen. Nem tud élni nélküle! Azt hiszem most tört össze igazán a szívem. Amíg én tiszta szeretetből bújtam hozzá, ő addig egy másik nő karjaiba képzelte magát. Nem kapok levegőt! Ő kell neki, és kellett is mindig. Sírni akartam. Még mindig szeretem. Miért? Marycske jobb nálam.
- Annyi kérdésem van! – suttogtam. Hjaj. Választ akarok a sok kérdésre. Méghozzá most!
- Tedd fel őket! – Mondta. Halvány mosoly ült az arcán. Istenem, mibe megyek bele?
Kijjebb nyitottam az ajtót. Belépett, körül nézett, majd a tekintete megállapodott egy fotelen.
- Hozok teát! – Miért vagyok ilyen suta, esetlen? Nem szerethetem már! Nem lehet! Nem szabad! A tudatom vezet, ő irányít! Nem leszek szánalmas. Nem eshetek vissza a porba. Kimértem öntöttem a vizet, beletettem a filter, és az egyéb kellékeket. Hjaj.
- Mióta tartott? – kérdeztem. Rám emelte a tekintetét. Megfagyott bennem a vér. Egyszerre volt dühös, és szomorú. Csalódott lenne? Bennem? Én hűséges voltam!
- Mikor beköltöztünk a házba, és te felszaladtál a fürdőbe. Ő hozta a virágokat. – türelmesen néztem rá. Többet akarok! Több infót! Megérezte a gondolataimat. – Azon az estén lefeküdtünk, és megbeszéltük, hogy még találkozunk. Először nem tudta, hogy vagy nekem, aztán, mikor bevallottam, és véget akartam vetni a dolgoknak, megmondta, hogy terhes. – A döbbentség kiült az arcomra. Terhes? A kérdőjeleket felkiáltó jelek követték az elmémben. Mi az, hogy terhes? Te jó ég! – Először nem örültem. Megijedtem, mi lesz, ha megtudod. Aztán örültem. Te jó ég, hiszen apa leszek, és akkor szakítani akartam veled. Aztán megint nem örültem. Hiszen csak húsz éves vagyok. Rendes munkám sincs, miből tudnám eltartani azt a gyereket, és Maryt? Időközben Marynek autóbalesete volt. Elvetélt. – Mosolygott keserűen. Ennyi minden történt, és én semmit sem vettem észre? – Nem hagyhattam ott. Egyszerűen nem. Az orvosok azt mondták, nem lehet többé gyereke, legalábbis egy ideig biztos nem. – Na, ezt már nem hiszem el! – Valamiért nem sújtotta le a hír. Ezután minden este találkoztunk, ha tudtunk. Állandóan velem akart lenni. Minden térem velem volt. Együtt voltunk. Ő, és én, és ez így volt szép. – Megszakad a szívem. Egy élet története, amíg én otthon ültem, és azt hittem, minden rendben. Amíg én rosszul voltam, nem mellettem volt, hanem benne! A hányinger kerülgetett, akkor meg mi ez az érzés? – Ekkor másodszorra döntöttem el, hogy szakítok veled, de mikor haza értem, azon estén, rájöttem, hogy nem tudlak elengedni magam mellől. Kellesz nekem.
- Minek, lelki támasznak, amikor éppen nem feküdtök egymáson? Hogy kisírd a vállaimon a hiányát? Hányingerem van tőled! – sírtam a szavakat. Hűha, szóval ennyire ki tudok akadni? A fejem fájt, az agyam zakatolt. Idegesítő egy páros.
- Tudtam, hogy dühös leszel, de te akartad hallani. – védekezett. Szemétláda!
- Fejezd be a rohadt sztoritokat, és menj a francba! – mondtam neki. Egyedül akarok lenni!
- De nem mondhattam már le, az esti megnyitót, ezért még egyszer őt választottam, utoljára. Legalábbis egy darabig. Láttam, hogy hívsz. Megijedtem a sok hívás után. Reméltem, hogy nem esett bajod. Egyre erősödött bennem ez az érzés, így a buli felénél leléptünk. Szörnyen féltem, ezért először hozzánk mentem megnézni, hogy hogy vagy. Nem voltál ott, Mary pedig bejött az ajtón, és azt mondta, használjuk ki az időt. Ő is tudta, hogy ezután sokáig nem fogunk találkozni, így belementem. Reméltem, hogy valamelyik rokonodhoz mentél. És reggel, mikor bejöttél… Először dühös voltam rád, aztán pedig magamra, és megijedtem. Tudtam, hogy le fogok egyszer bukni, de várni akartam, amíg a kettőnk megerősödik. Titkon azt reméltem, hátha te is belemész, hogy esetleg… - kezdte, de abba hagyta. Tudtam mit akar mondani, de tőle akartam hallani. Hallni, ahogy kimondja. Nem voltam biztos benne.
- Esetleg? – Kérdeztem félve. Úgy hangzott, pedig nem féltem. Már azóta az ominózus este óta tudtam, hogy elveszítettem, és semmit sem tehetek ellene.
- Esetleg Te, Ő, és én… Együtt! – Fájt. Az egyetlen, amit éreztem, hogy fájt. De rohadtul. Felállt. Tudta, hogy befejezte, és hogy időre van szükségem. Nem kísértem ki. Csak ültem lealázottam a fotelban. Soha nem éreztem magam ennyire alul, mint most. Egész eddig hazugságban éltem, és a tudat ólomként nehezedett a mellkasomra. Alig kaptam levegőt, az arcom forró volt. Az össze hazugsága közül a szeretlek volt a kedvencem, és az fájt most legjobban. Elhitette, hogy az vagyok, aki nem, és ez fájt igazán. Úgy döntöttem, Claire eddigre már világgá kürtölte a nagy hírt. Gyorsan felmentem az internetre utána nézni. Az első cikk, amit beadott. Hah… „Claire Mitch Harry Styles babáját várja.” Nem csalódtam. Gondoltam, hogy ez lesz a nagy terve. Alacsony, olcsó, és egyszerűen kivitelezhető, csak a végén kell egy baba, de Clairt ismerve azt is könnyedén megszerzi. Most az egyszer nem csak magamat sajnáltam. Harry is gyökeresen benne van. Még egy közös pont. Mindkettőnket belerántottak a sárba, és egyedül kell kimásznunk otthagyva a méltóságunk. Hármasban, mi? Persze! És akkor rájöttem. Egyetlen emberre van szükségem a kimászáshoz: Harryre!
- Szia! – Nézett rám csoki barna szemeivel. Istenem!
- Alex, mit akarsz itt? – kérdeztem tompán, és közben Harryre gondoltam. Bár ő jött volna!
- Eddig nem volt merszem találkozni veled, és személyesen is bocsánatot kérni. Hát most itt vagyok! – Mondta, mintha csak arra kértem volna, hogy jöjjön el.
- Furcsa, valahogy nem hiányoztál! – Mondtam neki, remélve, hogy elmegy, amíg még lehet. Pont ő hiányzott az elmúlt események közül. Mintha híres lennék, csak mégsem. Mindig történik valami, amit nem szeretnék, hogy megtörténjen.
- Én is, és te is tudod, hogy ez nem igaz! – Mondta szemtelenül, és talán egy kicsit dühösen.
- Volt, ami kitöltötte az űrt, ami alatt szomorkodnom kéne egy szemétláda miatt. – Vontam vállat. Igen, pont azzal töltöttem az időmet, hogy utána sírok, mi? Persze!
- Igen? És mik voltak azok? – Kérdezte tettetett nemtörődömséggel. Nem érdekel, mi?
- Semmi közöd hozzá, és ha megbocsájtasz… - kezdtem, és próbáltam becsukni az ajtót, mire teljes testével nekidőlt. Miért csinálja ezt? – Mit akarsz? – Ismételtem dühösen.
- Szeretlek! Csak ennyit tudok! Vissza akarlak kapni! – Mondta. Hogy meg ne szakadjon a szívem! Vajon annak a másiknak is ezt mondta? Egyébként elhatároztam, hogy elnevezem a drágát, hogy bármikor, mikor bajom van, hadd legyen ő az oka! Feltételezem Marycske ajtaján is órákig kopogott, mire a lány méltóztatott jönni, vagy ő könnyebb vérű, mint én? Végül is hajlandó volt egy szál semmiben végig robogni a szeretője házán a barátnője előtt… Hm… Határozottan könnyebb vérű, mint én! Istenem, hogy végig mennék rajtuk egy busszal! Tudom, tudom…
- És ha esetleg igent mondanék, dobnád a drágalátos barátnődet? – Kérdeztem szemtelenül. Jézus, visszamennék hozzá? Ijesztő belegondolni. Ez egy igen erős határvonal nálam. Egyszer már átlépte, mi biztosítana arról, hogy ezúttal nem tenné.
- Nem tudok nélküle élni! – Nyögött fel. Azt hiszem nagyobb szemekkel már nem is tudtam volna nézni rá. Úristen! Akkor meg mit akar? Belegondolni is félek, mit remél.
- Akkor mi a fenéért vagy itt? – Kérdeztem döbbenten. Úristen. Nem tud élni nélküle! Azt hiszem most tört össze igazán a szívem. Amíg én tiszta szeretetből bújtam hozzá, ő addig egy másik nő karjaiba képzelte magát. Nem kapok levegőt! Ő kell neki, és kellett is mindig. Sírni akartam. Még mindig szeretem. Miért? Marycske jobb nálam.
- Annyi kérdésem van! – suttogtam. Hjaj. Választ akarok a sok kérdésre. Méghozzá most!
- Tedd fel őket! – Mondta. Halvány mosoly ült az arcán. Istenem, mibe megyek bele?
Kijjebb nyitottam az ajtót. Belépett, körül nézett, majd a tekintete megállapodott egy fotelen.
- Hozok teát! – Miért vagyok ilyen suta, esetlen? Nem szerethetem már! Nem lehet! Nem szabad! A tudatom vezet, ő irányít! Nem leszek szánalmas. Nem eshetek vissza a porba. Kimértem öntöttem a vizet, beletettem a filter, és az egyéb kellékeket. Hjaj.
- Mióta tartott? – kérdeztem. Rám emelte a tekintetét. Megfagyott bennem a vér. Egyszerre volt dühös, és szomorú. Csalódott lenne? Bennem? Én hűséges voltam!
- Mikor beköltöztünk a házba, és te felszaladtál a fürdőbe. Ő hozta a virágokat. – türelmesen néztem rá. Többet akarok! Több infót! Megérezte a gondolataimat. – Azon az estén lefeküdtünk, és megbeszéltük, hogy még találkozunk. Először nem tudta, hogy vagy nekem, aztán, mikor bevallottam, és véget akartam vetni a dolgoknak, megmondta, hogy terhes. – A döbbentség kiült az arcomra. Terhes? A kérdőjeleket felkiáltó jelek követték az elmémben. Mi az, hogy terhes? Te jó ég! – Először nem örültem. Megijedtem, mi lesz, ha megtudod. Aztán örültem. Te jó ég, hiszen apa leszek, és akkor szakítani akartam veled. Aztán megint nem örültem. Hiszen csak húsz éves vagyok. Rendes munkám sincs, miből tudnám eltartani azt a gyereket, és Maryt? Időközben Marynek autóbalesete volt. Elvetélt. – Mosolygott keserűen. Ennyi minden történt, és én semmit sem vettem észre? – Nem hagyhattam ott. Egyszerűen nem. Az orvosok azt mondták, nem lehet többé gyereke, legalábbis egy ideig biztos nem. – Na, ezt már nem hiszem el! – Valamiért nem sújtotta le a hír. Ezután minden este találkoztunk, ha tudtunk. Állandóan velem akart lenni. Minden térem velem volt. Együtt voltunk. Ő, és én, és ez így volt szép. – Megszakad a szívem. Egy élet története, amíg én otthon ültem, és azt hittem, minden rendben. Amíg én rosszul voltam, nem mellettem volt, hanem benne! A hányinger kerülgetett, akkor meg mi ez az érzés? – Ekkor másodszorra döntöttem el, hogy szakítok veled, de mikor haza értem, azon estén, rájöttem, hogy nem tudlak elengedni magam mellől. Kellesz nekem.
- Minek, lelki támasznak, amikor éppen nem feküdtök egymáson? Hogy kisírd a vállaimon a hiányát? Hányingerem van tőled! – sírtam a szavakat. Hűha, szóval ennyire ki tudok akadni? A fejem fájt, az agyam zakatolt. Idegesítő egy páros.
- Tudtam, hogy dühös leszel, de te akartad hallani. – védekezett. Szemétláda!
- Fejezd be a rohadt sztoritokat, és menj a francba! – mondtam neki. Egyedül akarok lenni!
- De nem mondhattam már le, az esti megnyitót, ezért még egyszer őt választottam, utoljára. Legalábbis egy darabig. Láttam, hogy hívsz. Megijedtem a sok hívás után. Reméltem, hogy nem esett bajod. Egyre erősödött bennem ez az érzés, így a buli felénél leléptünk. Szörnyen féltem, ezért először hozzánk mentem megnézni, hogy hogy vagy. Nem voltál ott, Mary pedig bejött az ajtón, és azt mondta, használjuk ki az időt. Ő is tudta, hogy ezután sokáig nem fogunk találkozni, így belementem. Reméltem, hogy valamelyik rokonodhoz mentél. És reggel, mikor bejöttél… Először dühös voltam rád, aztán pedig magamra, és megijedtem. Tudtam, hogy le fogok egyszer bukni, de várni akartam, amíg a kettőnk megerősödik. Titkon azt reméltem, hátha te is belemész, hogy esetleg… - kezdte, de abba hagyta. Tudtam mit akar mondani, de tőle akartam hallani. Hallni, ahogy kimondja. Nem voltam biztos benne.
- Esetleg? – Kérdeztem félve. Úgy hangzott, pedig nem féltem. Már azóta az ominózus este óta tudtam, hogy elveszítettem, és semmit sem tehetek ellene.
- Esetleg Te, Ő, és én… Együtt! – Fájt. Az egyetlen, amit éreztem, hogy fájt. De rohadtul. Felállt. Tudta, hogy befejezte, és hogy időre van szükségem. Nem kísértem ki. Csak ültem lealázottam a fotelban. Soha nem éreztem magam ennyire alul, mint most. Egész eddig hazugságban éltem, és a tudat ólomként nehezedett a mellkasomra. Alig kaptam levegőt, az arcom forró volt. Az össze hazugsága közül a szeretlek volt a kedvencem, és az fájt most legjobban. Elhitette, hogy az vagyok, aki nem, és ez fájt igazán. Úgy döntöttem, Claire eddigre már világgá kürtölte a nagy hírt. Gyorsan felmentem az internetre utána nézni. Az első cikk, amit beadott. Hah… „Claire Mitch Harry Styles babáját várja.” Nem csalódtam. Gondoltam, hogy ez lesz a nagy terve. Alacsony, olcsó, és egyszerűen kivitelezhető, csak a végén kell egy baba, de Clairt ismerve azt is könnyedén megszerzi. Most az egyszer nem csak magamat sajnáltam. Harry is gyökeresen benne van. Még egy közös pont. Mindkettőnket belerántottak a sárba, és egyedül kell kimásznunk otthagyva a méltóságunk. Hármasban, mi? Persze! És akkor rájöttem. Egyetlen emberre van szükségem a kimászáshoz: Harryre!
