Chapter 2. part 3.

Ne haragudjatok, hogy nem adtam életjelet, de leköt a suli. Nehezebb mint gondoltam... :) Remélem nektek jól tellik. Itt van az új rész! A másik blogomon is lesz nem sokára! Tudom, hogy rövid, de eseménydús, és ez a második rész záró epizódja! Xxx ♥

Lassan kezdem megszokni, hogy Alexszel lakom. Ez az egész kezd általánossá válni. Ez alól a mai nap sem kivétel. Alex ismét az iskola előtt várt kocsival.

-          Szia! – Ültem be mellé, a táskámat a hátsó ülésre dobva.

-          Szia! – Nyomott egy puszit a számra. – Gyönyörű vagy. – Mondta, mire elpirultam, ami azt hiszem jó jel. – Nem szeretném, ha mindig elpirulnál, mikor ezt mondom. Mondj rá csak annyit, hogy tudom, jó? – Kérdezte az útra szegezve a tekintetét.

Olyan szinten zavarban voltam, hogy csak bólintani tudtam. Érdekes, az biztos. Az út többi része csöndben telt, és bár már egyetemre járok, el kell, hogy mondjam, jó egy kis csendet hallani. A délelőtt még rendben van, de a délután tele van hamis skálázásokkal, és egyszerűen nem értem, hogy mégis hogy’ a francba vették őket fel, ha egy alapskálázás is hamisan megy. A hét témája mindenképpen a közelgő vizsga. Mindenki kiválaszt egy dalt, amire hívnak meg zsűrit, és ők döntik el, hányast kapsz. Ezek a vizsgák mindenkin átgázolnak, és pont ezért várom már. Ez egy nagy lehetőség. Hogy mire, azt még nem tudom, de ha ötöst kapok, akkor zöld utat nyerek. A következő vizsgámnál úgy tekintenének rám, hogy „Ő már ötöst kapott az előzőre”. Amint kiszálltunk az autóból, kivettem a cuccaimat, és a kulcsot keresve indultam az ablak felé. Néha Alex anyukája eljön hozzánk, és hogy be tudjon menni, az ablakban hagyjuk a kulcsot.

-          Á! nálam van! – állított meg a „sofőröm”, és elém állva kinyitotta az ajtót, majd udvariasan beengedett.  – Egyébként este buli lesz az egyik haveromnál, ahova meghívott minket.

-          Milyen buli? – Kérdeztem belépve a konyhába.

-          Á! – Legyintett. – Csak egy házi buli. Megünnepeljük, hogy a húga leérettségizett.

-          Aha, én benne vagyok. Hánykor?

-          Nyolckor kezdődik. – Mondta, majd a karórámra pillantva felkiáltottam.

-          Hat óra, mennem kell készülődni!

-          Nők! – Hallottam Alex enyhén lenéző, mégis humoros beszólását, mire visszanéztem a lépcsőről, ős csak védekezően felemelte a kezeit.

Megforgattam a szemeim, és felmentem. Előkészítettem a sminkes táskám, a legszebb ruháimat, a hajvasalót, és egyéb szépség kelléket. Először kifestettem a szempillám, majd egy fekete vonalat húztam a tussal, hogy jobban kiemelje a szemem. A szemhéjam még nem kapott színt, hiszen ki kéne találni, hogy milyen színű ruhához milyen szín illik. Apropó ruha. A hálószoba felé vettem az irányt. Egy szál alsóneműben mentem, mikor meghallottam Alex hangját.

-          Elmentem a boltba, venni valami ennivalót, meg innivalót a buliba, de nem sokára itthon leszek. Majd szólok! – Mondta, majd egy ajtó csapódás jelezte, hogy elment.

Megrántottam a vállam, és folytattam az utat a szobába. Már vagy egy órája keresgéltem a szerkényben, de még mindig nem találtam semmit, ami jó lenne. Volt még egy felső polc, de túl magasan volt, így felálltam az ágyra. Hirtelen meghallottam egy mély hangot magam mögül.

-          Csinos vagy. – Mondta. Emlékezve az előző kérésére, elpirultam ugyan, de csak közömbösen mondtam neki:

-          Tudom! – Majd tovább kutattam a szekrényben.

-          Már meg sem ismered a hangom? – Kérdezte, mire döbbenten megfordultam. Dehogynem. Megismertem. Akkor már.

A mosoly lefagyott az arcomról, és a ruha, ami addig a kezemben volt, leesett. A vállfa nagyot koppant a fa parkettán, ami megtörte a kínosnak nem mondható csendet. Harry elsötétedett tekintettel állt velem szemben, hanyagul az ajtókeretnek dőlve. Ruhája sötét volt, ami egy kicsit megijesztett. Nem csak a ruha, az egész szituáció. Mi történik? Miért érzem úgy magam, mintha megfordult volna velem a világ. Hirtelen forrónak éreztem az arcom, és a meglepett kifejezést felváltotta a dühös. Így, dühösen bámultunk egymásra, mígnem megtörtem a szemkontaktust. Nem bírtam elviselni a tekintetét, és bár örültem, hogy azt a szememen, és nem a testemen tartja, amit csupán két alsónemű takart. Ellökte magát az előbbi helyzetéből, majd féloldalasan elmosolyodott. Megfordult és kiment. Szintén ajtócsapódás jelentette a távozását. Lerogytam az ágyra. „Nem! Nem leszek többé az a félénk kislány, aki ha meghallja Harry nevét, összeesik. Ez már túlzás, térj magadhoz!” – Kiabálta a belső hangom. „Igazad van!” – Helyeseltem. Ez így nem mehet tovább. Az első ruhát, amit megláttam felkaptam, és háromnegyed nyolc lévén úgy döntöttem, hogy nem várom meg Alex-et, hanem elindulok.

*

Az utcán hideg volt. Süvített a szél, és szívesebben mentem volna kocsival, de az még, vagy már nem volt otthon. A kistáskámba tettem a lakáskulcsot, majd meggondoltam magam, és inkább visszatettem az ablakpárkányra, majd elő keresetem a telefonom. Kikerestem Alex számát a névjegyzékből, és összébb húzva magamon a kabátot, és hívtam. Hívtam, de nem vette fel. Aztán újra, és újra. Eredmény semmi. Elmentem a megbeszélt címre, de a ház üres volt, és sötét. Még egyszer ellenőriztem a számot, de nem tévedtem. Ide kéne, hogy jöjjek. Leültem az egyik padra, de amilyen hirtelen jött az ötlet, olyan hirtelen pattantam fel, nedveset érezve magam alatt.

-          Pazar. Lehetne még ennél rosszabb? – Kérdeztem költőien, mire elkezdett esni az eső. – Ez nem igaz, nem egy nyamvadt filmben vagyunk, ilyenek nem történnek!

De, történnek. Átázva sétáltam az esőben, és a hidegben. Mindenem átázott, így csak minél hamarabb haza akartam érni, viszont mikor megláttam, hogy a kulcs nincs a helyén, megijedtem. Kerestem mindenhol, a földön, a táskámban, a helyén, a virágcserépben, kopogtam, dörömböltem, de semmi. Megpróbáltam még egyszer hívni, de szintén nem vette fel. Úgy döntöttem, hogy elsétálok a boltba. Nagyon messze van, de legalább száraz, és hátha találkozom Alexel. Esetlenül sétáltam már egy ideje, mikor éreztem, hogy valaki nekem jön. Nem foglalkoztam vele, csak legyek már ott. Majd a lépések megálltak így visszanéztem. Találkozott a tekintetünk Harryével. Fájdalmasan csuktam le az enyéimet, majd visszafordultam, és elindultam az eredeti cél felé.

-          Várj! – Szólt utánam, majd elém állt, levette a kabátját, és rám terítette.

-          Köszönöm! – Suttogtam.

-          Gyere! – mondta, majd átkarolt, és elvezetett egy számomra idegen utcába.

Végig sétáltuk azt, majd az utolsóelőtti házba benyitott. Az ajtó nyikorgására egy fiatal lány jött le az emeletről. Felismertem. Ő volt az, aki Harry oldalán távozott a reptérről. A mosoly azonnal lefagyott az arcáról, mikor meglátott. Dühössé vált, amit a ráncok az arcán mutattak. Harry közömbösen nézte, majd egy aprót biccentett. Mire a lány nagyot sóhajtott, majd kissé enyhült arccal felém fordult.

-          Cher vagyok. - Mondta

Chapter 2. part. 2.

Kérlek ne haragudjatok, hogy eddig nem adtam életjelet, de teljesen lekötött a másik blogom, mert Giwii tök gyorsa ír, és tök jókat, és nem várakoztathattam meg őket. Sajnálom, de most itt vagyok, és elnézést, hogy nem lett valami hosszú...  A címe nem illik ide, de annyira szép DAL, és voltaképpen ez ihletett meg, szóval hallgassátok meg, meg szerintem nagyon jó! :)

Alex direkt lassan vezetett. Talán észrevette, hogy tépelődöm, így még inkább húzta az oda vezető út idejét. Elhagyva egy fát, halkan megszólalt.

-          Most pedig csukd be a szemed, mert mindjárt ott vagyunk. – Mondta tekintetét még mindig az úton tartva.

Engedelmesen becsuktam a szemem, és hátradőlve az ülésen, feszülten próbáltan érzékelni a látásom nélkül. Nem szeretem a meglepetéseket. A motor leállt, én pedig még nehezebben vettem a levegőt. Nyugi! Ez csak egy ház! – Próbáltam nyugtatni magam, kisebb-nagyobb sikerrel. Hirtelen egy kezet éreztem a kezemen, mire ijedten nyitottam ki a szemem.

-          Nyugi, csak én vagyok, de a csukd be még mindig érvényes! – Emlékeztetett Alex. Ismét becsuktam, majd engedtem, hogy kisegítsen, és egy kisebb lépcső elejére vezessen.

-          Oké, most kinyithatod. – Mondta lélegzet visszafojtva, de érezhetően mosolyogva.

Kissé szorongva nyitottam ki ismét a szemeimet. Visszafojtott mosollyal néztem a házra, de a mosoly azonnal lefagyott az arcomról.

-          Nem tetszik? – Kérdezte elszomorodva.

-          Ki..Kitől vetted ezt a házat? – A hangom kevésbé sem hatott olyan hangszínben, ahogy szerettem volna.

-          Ez a legjobb benne. – Mondta, majd mosolyogva nézett rám. – Az egyik nagy kedvencedtől. – Kezdett bele, ám a fülemben dobogó vér miatt nem hallottam, hogy folytatta, ám szükség sem volt rá.

Felismertem az ismerős ajtót, az ismerős falakat. A szívem ütemeket hagyott ki, és hirtelen nem kaptam levegőt. Remegő léptekkel indultam az ajtó felé, ám a lábaim lecövekeltek.

-          Rosszul vagy? – Kérdezte ijedten. Bármennyire is próbáltam megszólalni, nem jött ki hang a torkomon. – Te jó ég, gyere, hozok neked vizet, ülj le! – Segített be az ajtón.

*

Egy pohár vízzel a kezemben ültem a kanapén, és bámultam meredten magam elé. Alex mellettem foglalt helyet, és tekintetét végig rajtam tartotta.

-          Képtelen vagyok elhinni, hogy ennyire kiborított egy egyszerű ház! – Mondta rosszallóan ingatva a fejét, ami nem kicsit kiborított.

-          Ez nem egy „egyszerű” ház! – Hangsúlyoztam ki az egyszerű szót, és dühösen emeltem fel a hangom.

-          Ja, tényleg! Nagy directioner vagy, így rosszul leszel ha Harryről van szó mi? – Emelte meg ő is a hangját felpattanva mellőlem.

-          Nem! Nem azért! Te ezt nem értheted. – Csuklott el a hangom a mondat végére.

-          De! Pedig értem! – Mondta, mire tágra nyílt szemekkel néztem rá.

-          Nem! – Csattantam fel. – Igenis nem érted. Fogalmad sincs mi történt fent a hálóban! Hogy mi történt az előszobában, a fürdőben. – Soroltam az ominózus éjszaka helyszíneit, mire lesajnálóan nézett rám.

-          Egy lesifotós megörökítette, ahogy a tini bálványod együtt van egy nővel? – Kérdezte, majd irónikusan felnevetett.

-          Azt hiszed meghat, hogy lenézel, csak mert nem azt szeretem amit te? Amúgy, lábjegyzékbe megsúgom, nem szeretem a One Directiont. Egy mondtam alapján nem tudsz megítélni.

-          Egy mondat? Együtt járunk már fél éve!

-          Hát lehet, hogy nem kéne!

-          Szerintem se! – Mondta, mire felszaladtam az emeletre.

Fogalmam sincs miért, első utam a fürdőszobába vezetett. Ahogy megláttam az ismerős helyszínt, hirtelen nagyobbat dobbant a szívem. Leültem a kád mellé. A testemen hirtelen mintha áram futott volna végig. Könnyes lett a szemem. Az ujjaimat végigszántottam a műanyag kád peremén, és gondolatok nélkül bámultam, ahogy a még cseppet nedves anyagon ujjlenyomatot hagynak az ujjaim. Ezzel foglaltam el magam egy pár órája már, mikor meguntam. Épp felállni készültem, mikor halk kopogás szűrődött be az ajtón. A lábaim megremegtek, ahogy ismét eszembe jutott az az ominózus este. Miért Harry? Miért? - kérdeztem, majd egy mély sóhaj után halkan, szinte suttogva válaszoltam.

-          Igen? – Kérdeztem.

-          Bejöhetek? – Kérdezte.

-          Nem! – Mondtam, és reméltem, hogy értette a célzást. Miután bejött, feltételezem nem.

-          Mit akarsz? – Kérdeztem, és szívesen folytattam volna, de ajkait az enyémre tapasztotta, ezzel elhallgattatva.

-          Kérlek, ne haragudj! – Suttogta a nyakamba.

Éreztem a meleg leheletét, majd egy óvatos puszit hagyott az újonnan megtalált területen. Aprót bólintottam, mire a szorosan az enyémhez érintett arca mosolyra húzódott.

-          Gyere! – Mondta, majd magával húzott a szobába, ahol egy pillanatra bevillantak az ismerős képek.

Nyeltem egyet. Nem, Ezt most nem ronthatod el! – Mondta a belső hangom. Nem is fogom! – Válaszoltam. Csak nyugi! Felesleges hisztit kivágnod! Ez csak egy ház! – Mondta ismét. Alex elengedte a kezem, majd lefeküdt az ágyra, és a tv-t bekapcsolva megpaskolta maga mellett a helyet, jelezve, hogy üljek oda.

*

Tíz perc múlva hajnali egy, és én még mindig a laptopom előtt ülök, és tanulok. Igen, az egyetem szívás, de még nem tudom, mi akarok lenni valójában. Illetve, mégis. Azt akarom, hogy állva tapsoljanak az emberek, ha meghallanak. Igen, énekes akarok lenni. Szentül hiszem, hogy egy nap én is odafent fogok csillogni. Akárcsak egy csillag. Igen, csillag! Lecsukom a laptopot, és lefekszem. Minden izmom elzsibbadt, és fáradt. Mindjárt hajnali egy, és holnap hatkor kell kelnem. Elszánt vagyok, és tudatosan teszem, amit kell, hogy elérjem a céljaim, hiszen erről szól az élet, nem? Betekerem magam egy apró pléddel, amiről már mindig is az az ominózus éjszaka fog eszembe jutni Harryvel. Azóta nem sok idő telt el, de képtelen vagyok elűzni a fejemből azokat a keserédes emlékképeket. Fáj a külön töltött idő, ami egyet jelent, szeretem. Neki ez semmi, hiszen millió lány mondja neki nap, mint nap, de nekem más. Tudom, hogy több vagyok annál, hogy annyit mondjak, szeretem, és egy álomvilágban  éljek, mert képtelen vagyok tovább lépni. De túl sok a közös momentum. Most is éppen London levegőjét szívom, pont azt, amit ő is. És Cher is. És Alex is. Igen, a szálak eléggé összekavaródtak. Neki ott van Cher, nekem Alex, és mégis érzem, hogy így, még egymás látása nélkül is vibrál köztünk a levegő. Alex karjai, amik eddig lomhán mellettem pihentek, most a derekam köré fonódtak, és szorosan ölelnek. Istenem, mi van velem? Mi változott? Nem vagyok már ugyanaz a félénk, bátortalan kislány. Felnőttem. De miért? Miért nőttem fel? Miért fáj a távolság, és miért nem vagyok boldog? Lehet vajon egyszerre két embert szeretni? Nappal Alex mellett vagyok boldog, de az éjszakák valamiért mások. Mintha hiányérzetem lenne. Valamiért mindennél jobban kívánom, hogy átöleljen, és megcsókoljon. Hogy érezzem azt, amit azon az estén, és hogy elfelejtsem a másnapot. Akkor nem akarok felébredni. Minden álmomba ő kísért. A szemei, a szája, az arca, az érintése. Újra érezni akarom az illatát! Hasonló gondolatok futnak végig az agyamon, mikor érzem, hogy Alex ölelése gyengülni kezd. Kicsit mintha felült volna. Megpuszilja az arcom, majd a fülembe súgja: szeretlek! Én is!-suttogom, majd felé fordulok, ezáltal az ablakkal szembe. A telihold halvány fénye beteríti a szobát, és megvilágítja az arcunkat. Óvatosan mosolyra húzom a számat, és kinézek az ablakon. – Vajon te is ezt látod most Harry?