Chapter 2. part. 2.

Kérlek ne haragudjatok, hogy eddig nem adtam életjelet, de teljesen lekötött a másik blogom, mert Giwii tök gyorsa ír, és tök jókat, és nem várakoztathattam meg őket. Sajnálom, de most itt vagyok, és elnézést, hogy nem lett valami hosszú...  A címe nem illik ide, de annyira szép DAL, és voltaképpen ez ihletett meg, szóval hallgassátok meg, meg szerintem nagyon jó! :)

Alex direkt lassan vezetett. Talán észrevette, hogy tépelődöm, így még inkább húzta az oda vezető út idejét. Elhagyva egy fát, halkan megszólalt.

-          Most pedig csukd be a szemed, mert mindjárt ott vagyunk. – Mondta tekintetét még mindig az úton tartva.

Engedelmesen becsuktam a szemem, és hátradőlve az ülésen, feszülten próbáltan érzékelni a látásom nélkül. Nem szeretem a meglepetéseket. A motor leállt, én pedig még nehezebben vettem a levegőt. Nyugi! Ez csak egy ház! – Próbáltam nyugtatni magam, kisebb-nagyobb sikerrel. Hirtelen egy kezet éreztem a kezemen, mire ijedten nyitottam ki a szemem.

-          Nyugi, csak én vagyok, de a csukd be még mindig érvényes! – Emlékeztetett Alex. Ismét becsuktam, majd engedtem, hogy kisegítsen, és egy kisebb lépcső elejére vezessen.

-          Oké, most kinyithatod. – Mondta lélegzet visszafojtva, de érezhetően mosolyogva.

Kissé szorongva nyitottam ki ismét a szemeimet. Visszafojtott mosollyal néztem a házra, de a mosoly azonnal lefagyott az arcomról.

-          Nem tetszik? – Kérdezte elszomorodva.

-          Ki..Kitől vetted ezt a házat? – A hangom kevésbé sem hatott olyan hangszínben, ahogy szerettem volna.

-          Ez a legjobb benne. – Mondta, majd mosolyogva nézett rám. – Az egyik nagy kedvencedtől. – Kezdett bele, ám a fülemben dobogó vér miatt nem hallottam, hogy folytatta, ám szükség sem volt rá.

Felismertem az ismerős ajtót, az ismerős falakat. A szívem ütemeket hagyott ki, és hirtelen nem kaptam levegőt. Remegő léptekkel indultam az ajtó felé, ám a lábaim lecövekeltek.

-          Rosszul vagy? – Kérdezte ijedten. Bármennyire is próbáltam megszólalni, nem jött ki hang a torkomon. – Te jó ég, gyere, hozok neked vizet, ülj le! – Segített be az ajtón.

*

Egy pohár vízzel a kezemben ültem a kanapén, és bámultam meredten magam elé. Alex mellettem foglalt helyet, és tekintetét végig rajtam tartotta.

-          Képtelen vagyok elhinni, hogy ennyire kiborított egy egyszerű ház! – Mondta rosszallóan ingatva a fejét, ami nem kicsit kiborított.

-          Ez nem egy „egyszerű” ház! – Hangsúlyoztam ki az egyszerű szót, és dühösen emeltem fel a hangom.

-          Ja, tényleg! Nagy directioner vagy, így rosszul leszel ha Harryről van szó mi? – Emelte meg ő is a hangját felpattanva mellőlem.

-          Nem! Nem azért! Te ezt nem értheted. – Csuklott el a hangom a mondat végére.

-          De! Pedig értem! – Mondta, mire tágra nyílt szemekkel néztem rá.

-          Nem! – Csattantam fel. – Igenis nem érted. Fogalmad sincs mi történt fent a hálóban! Hogy mi történt az előszobában, a fürdőben. – Soroltam az ominózus éjszaka helyszíneit, mire lesajnálóan nézett rám.

-          Egy lesifotós megörökítette, ahogy a tini bálványod együtt van egy nővel? – Kérdezte, majd irónikusan felnevetett.

-          Azt hiszed meghat, hogy lenézel, csak mert nem azt szeretem amit te? Amúgy, lábjegyzékbe megsúgom, nem szeretem a One Directiont. Egy mondtam alapján nem tudsz megítélni.

-          Egy mondat? Együtt járunk már fél éve!

-          Hát lehet, hogy nem kéne!

-          Szerintem se! – Mondta, mire felszaladtam az emeletre.

Fogalmam sincs miért, első utam a fürdőszobába vezetett. Ahogy megláttam az ismerős helyszínt, hirtelen nagyobbat dobbant a szívem. Leültem a kád mellé. A testemen hirtelen mintha áram futott volna végig. Könnyes lett a szemem. Az ujjaimat végigszántottam a műanyag kád peremén, és gondolatok nélkül bámultam, ahogy a még cseppet nedves anyagon ujjlenyomatot hagynak az ujjaim. Ezzel foglaltam el magam egy pár órája már, mikor meguntam. Épp felállni készültem, mikor halk kopogás szűrődött be az ajtón. A lábaim megremegtek, ahogy ismét eszembe jutott az az ominózus este. Miért Harry? Miért? - kérdeztem, majd egy mély sóhaj után halkan, szinte suttogva válaszoltam.

-          Igen? – Kérdeztem.

-          Bejöhetek? – Kérdezte.

-          Nem! – Mondtam, és reméltem, hogy értette a célzást. Miután bejött, feltételezem nem.

-          Mit akarsz? – Kérdeztem, és szívesen folytattam volna, de ajkait az enyémre tapasztotta, ezzel elhallgattatva.

-          Kérlek, ne haragudj! – Suttogta a nyakamba.

Éreztem a meleg leheletét, majd egy óvatos puszit hagyott az újonnan megtalált területen. Aprót bólintottam, mire a szorosan az enyémhez érintett arca mosolyra húzódott.

-          Gyere! – Mondta, majd magával húzott a szobába, ahol egy pillanatra bevillantak az ismerős képek.

Nyeltem egyet. Nem, Ezt most nem ronthatod el! – Mondta a belső hangom. Nem is fogom! – Válaszoltam. Csak nyugi! Felesleges hisztit kivágnod! Ez csak egy ház! – Mondta ismét. Alex elengedte a kezem, majd lefeküdt az ágyra, és a tv-t bekapcsolva megpaskolta maga mellett a helyet, jelezve, hogy üljek oda.

*

Tíz perc múlva hajnali egy, és én még mindig a laptopom előtt ülök, és tanulok. Igen, az egyetem szívás, de még nem tudom, mi akarok lenni valójában. Illetve, mégis. Azt akarom, hogy állva tapsoljanak az emberek, ha meghallanak. Igen, énekes akarok lenni. Szentül hiszem, hogy egy nap én is odafent fogok csillogni. Akárcsak egy csillag. Igen, csillag! Lecsukom a laptopot, és lefekszem. Minden izmom elzsibbadt, és fáradt. Mindjárt hajnali egy, és holnap hatkor kell kelnem. Elszánt vagyok, és tudatosan teszem, amit kell, hogy elérjem a céljaim, hiszen erről szól az élet, nem? Betekerem magam egy apró pléddel, amiről már mindig is az az ominózus éjszaka fog eszembe jutni Harryvel. Azóta nem sok idő telt el, de képtelen vagyok elűzni a fejemből azokat a keserédes emlékképeket. Fáj a külön töltött idő, ami egyet jelent, szeretem. Neki ez semmi, hiszen millió lány mondja neki nap, mint nap, de nekem más. Tudom, hogy több vagyok annál, hogy annyit mondjak, szeretem, és egy álomvilágban  éljek, mert képtelen vagyok tovább lépni. De túl sok a közös momentum. Most is éppen London levegőjét szívom, pont azt, amit ő is. És Cher is. És Alex is. Igen, a szálak eléggé összekavaródtak. Neki ott van Cher, nekem Alex, és mégis érzem, hogy így, még egymás látása nélkül is vibrál köztünk a levegő. Alex karjai, amik eddig lomhán mellettem pihentek, most a derekam köré fonódtak, és szorosan ölelnek. Istenem, mi van velem? Mi változott? Nem vagyok már ugyanaz a félénk, bátortalan kislány. Felnőttem. De miért? Miért nőttem fel? Miért fáj a távolság, és miért nem vagyok boldog? Lehet vajon egyszerre két embert szeretni? Nappal Alex mellett vagyok boldog, de az éjszakák valamiért mások. Mintha hiányérzetem lenne. Valamiért mindennél jobban kívánom, hogy átöleljen, és megcsókoljon. Hogy érezzem azt, amit azon az estén, és hogy elfelejtsem a másnapot. Akkor nem akarok felébredni. Minden álmomba ő kísért. A szemei, a szája, az arca, az érintése. Újra érezni akarom az illatát! Hasonló gondolatok futnak végig az agyamon, mikor érzem, hogy Alex ölelése gyengülni kezd. Kicsit mintha felült volna. Megpuszilja az arcom, majd a fülembe súgja: szeretlek! Én is!-suttogom, majd felé fordulok, ezáltal az ablakkal szembe. A telihold halvány fénye beteríti a szobát, és megvilágítja az arcunkat. Óvatosan mosolyra húzom a számat, és kinézek az ablakon. – Vajon te is ezt látod most Harry?