Chapter 2. part 3.

Ne haragudjatok, hogy nem adtam életjelet, de leköt a suli. Nehezebb mint gondoltam... :) Remélem nektek jól tellik. Itt van az új rész! A másik blogomon is lesz nem sokára! Tudom, hogy rövid, de eseménydús, és ez a második rész záró epizódja! Xxx ♥

Lassan kezdem megszokni, hogy Alexszel lakom. Ez az egész kezd általánossá válni. Ez alól a mai nap sem kivétel. Alex ismét az iskola előtt várt kocsival.

-          Szia! – Ültem be mellé, a táskámat a hátsó ülésre dobva.

-          Szia! – Nyomott egy puszit a számra. – Gyönyörű vagy. – Mondta, mire elpirultam, ami azt hiszem jó jel. – Nem szeretném, ha mindig elpirulnál, mikor ezt mondom. Mondj rá csak annyit, hogy tudom, jó? – Kérdezte az útra szegezve a tekintetét.

Olyan szinten zavarban voltam, hogy csak bólintani tudtam. Érdekes, az biztos. Az út többi része csöndben telt, és bár már egyetemre járok, el kell, hogy mondjam, jó egy kis csendet hallani. A délelőtt még rendben van, de a délután tele van hamis skálázásokkal, és egyszerűen nem értem, hogy mégis hogy’ a francba vették őket fel, ha egy alapskálázás is hamisan megy. A hét témája mindenképpen a közelgő vizsga. Mindenki kiválaszt egy dalt, amire hívnak meg zsűrit, és ők döntik el, hányast kapsz. Ezek a vizsgák mindenkin átgázolnak, és pont ezért várom már. Ez egy nagy lehetőség. Hogy mire, azt még nem tudom, de ha ötöst kapok, akkor zöld utat nyerek. A következő vizsgámnál úgy tekintenének rám, hogy „Ő már ötöst kapott az előzőre”. Amint kiszálltunk az autóból, kivettem a cuccaimat, és a kulcsot keresve indultam az ablak felé. Néha Alex anyukája eljön hozzánk, és hogy be tudjon menni, az ablakban hagyjuk a kulcsot.

-          Á! nálam van! – állított meg a „sofőröm”, és elém állva kinyitotta az ajtót, majd udvariasan beengedett.  – Egyébként este buli lesz az egyik haveromnál, ahova meghívott minket.

-          Milyen buli? – Kérdeztem belépve a konyhába.

-          Á! – Legyintett. – Csak egy házi buli. Megünnepeljük, hogy a húga leérettségizett.

-          Aha, én benne vagyok. Hánykor?

-          Nyolckor kezdődik. – Mondta, majd a karórámra pillantva felkiáltottam.

-          Hat óra, mennem kell készülődni!

-          Nők! – Hallottam Alex enyhén lenéző, mégis humoros beszólását, mire visszanéztem a lépcsőről, ős csak védekezően felemelte a kezeit.

Megforgattam a szemeim, és felmentem. Előkészítettem a sminkes táskám, a legszebb ruháimat, a hajvasalót, és egyéb szépség kelléket. Először kifestettem a szempillám, majd egy fekete vonalat húztam a tussal, hogy jobban kiemelje a szemem. A szemhéjam még nem kapott színt, hiszen ki kéne találni, hogy milyen színű ruhához milyen szín illik. Apropó ruha. A hálószoba felé vettem az irányt. Egy szál alsóneműben mentem, mikor meghallottam Alex hangját.

-          Elmentem a boltba, venni valami ennivalót, meg innivalót a buliba, de nem sokára itthon leszek. Majd szólok! – Mondta, majd egy ajtó csapódás jelezte, hogy elment.

Megrántottam a vállam, és folytattam az utat a szobába. Már vagy egy órája keresgéltem a szerkényben, de még mindig nem találtam semmit, ami jó lenne. Volt még egy felső polc, de túl magasan volt, így felálltam az ágyra. Hirtelen meghallottam egy mély hangot magam mögül.

-          Csinos vagy. – Mondta. Emlékezve az előző kérésére, elpirultam ugyan, de csak közömbösen mondtam neki:

-          Tudom! – Majd tovább kutattam a szekrényben.

-          Már meg sem ismered a hangom? – Kérdezte, mire döbbenten megfordultam. Dehogynem. Megismertem. Akkor már.

A mosoly lefagyott az arcomról, és a ruha, ami addig a kezemben volt, leesett. A vállfa nagyot koppant a fa parkettán, ami megtörte a kínosnak nem mondható csendet. Harry elsötétedett tekintettel állt velem szemben, hanyagul az ajtókeretnek dőlve. Ruhája sötét volt, ami egy kicsit megijesztett. Nem csak a ruha, az egész szituáció. Mi történik? Miért érzem úgy magam, mintha megfordult volna velem a világ. Hirtelen forrónak éreztem az arcom, és a meglepett kifejezést felváltotta a dühös. Így, dühösen bámultunk egymásra, mígnem megtörtem a szemkontaktust. Nem bírtam elviselni a tekintetét, és bár örültem, hogy azt a szememen, és nem a testemen tartja, amit csupán két alsónemű takart. Ellökte magát az előbbi helyzetéből, majd féloldalasan elmosolyodott. Megfordult és kiment. Szintén ajtócsapódás jelentette a távozását. Lerogytam az ágyra. „Nem! Nem leszek többé az a félénk kislány, aki ha meghallja Harry nevét, összeesik. Ez már túlzás, térj magadhoz!” – Kiabálta a belső hangom. „Igazad van!” – Helyeseltem. Ez így nem mehet tovább. Az első ruhát, amit megláttam felkaptam, és háromnegyed nyolc lévén úgy döntöttem, hogy nem várom meg Alex-et, hanem elindulok.

*

Az utcán hideg volt. Süvített a szél, és szívesebben mentem volna kocsival, de az még, vagy már nem volt otthon. A kistáskámba tettem a lakáskulcsot, majd meggondoltam magam, és inkább visszatettem az ablakpárkányra, majd elő keresetem a telefonom. Kikerestem Alex számát a névjegyzékből, és összébb húzva magamon a kabátot, és hívtam. Hívtam, de nem vette fel. Aztán újra, és újra. Eredmény semmi. Elmentem a megbeszélt címre, de a ház üres volt, és sötét. Még egyszer ellenőriztem a számot, de nem tévedtem. Ide kéne, hogy jöjjek. Leültem az egyik padra, de amilyen hirtelen jött az ötlet, olyan hirtelen pattantam fel, nedveset érezve magam alatt.

-          Pazar. Lehetne még ennél rosszabb? – Kérdeztem költőien, mire elkezdett esni az eső. – Ez nem igaz, nem egy nyamvadt filmben vagyunk, ilyenek nem történnek!

De, történnek. Átázva sétáltam az esőben, és a hidegben. Mindenem átázott, így csak minél hamarabb haza akartam érni, viszont mikor megláttam, hogy a kulcs nincs a helyén, megijedtem. Kerestem mindenhol, a földön, a táskámban, a helyén, a virágcserépben, kopogtam, dörömböltem, de semmi. Megpróbáltam még egyszer hívni, de szintén nem vette fel. Úgy döntöttem, hogy elsétálok a boltba. Nagyon messze van, de legalább száraz, és hátha találkozom Alexel. Esetlenül sétáltam már egy ideje, mikor éreztem, hogy valaki nekem jön. Nem foglalkoztam vele, csak legyek már ott. Majd a lépések megálltak így visszanéztem. Találkozott a tekintetünk Harryével. Fájdalmasan csuktam le az enyéimet, majd visszafordultam, és elindultam az eredeti cél felé.

-          Várj! – Szólt utánam, majd elém állt, levette a kabátját, és rám terítette.

-          Köszönöm! – Suttogtam.

-          Gyere! – mondta, majd átkarolt, és elvezetett egy számomra idegen utcába.

Végig sétáltuk azt, majd az utolsóelőtti házba benyitott. Az ajtó nyikorgására egy fiatal lány jött le az emeletről. Felismertem. Ő volt az, aki Harry oldalán távozott a reptérről. A mosoly azonnal lefagyott az arcáról, mikor meglátott. Dühössé vált, amit a ráncok az arcán mutattak. Harry közömbösen nézte, majd egy aprót biccentett. Mire a lány nagyot sóhajtott, majd kissé enyhült arccal felém fordult.

-          Cher vagyok. - Mondta