Előre elnézést kérek a néhol felbukkanó káromkodásokért, nem voltak szándékosak, így sikerült. Tudom, későn hoztam, ismét. Azért remélem, hogy van, akinek megéri várni a részekért. Ezt minden feliratkozónak, és olvasónak küldöm, szeretlek titeket, és köszönöm, hogy kitartatok mellettem. Egyébként már 36 oldalas az eredeti word dokumentum, és alig várom, hogy belinkelhessem nektek, mint egy könyvet. Ez a rész a 'Kórházban' címet kapta, remélem tetszik, és jó olvasást! :))
Reggelre kiüresedett a szobám.
Egyedül feküdtem bent, és még mindig nem tudtam mi bajom van. Elgyengülve
feküdtem, és éppen kezdtem megszokni a csendet, ami körbevett, mikor anyámék
rontottak be az ajtón. Egy kisebb hangzavar is hatalmasnak tűnt, és egyből
elkezdett fájni a fejem. Érzékeny voltam a zajokra, a fényre, mindenre. Anya
aggódása hiányzott legkevésbé. Apa próbálta megfékezni, de végül is meg tudom
érteni. Ha az én lányom feküdne kórházban, és lógnának ki belőle csövek, én sem
bírnék magammal. Azonnal keresett magának egy széket, leült, és zokogni
kezdett. Meg akartam nyugtatni, de valahogy nem alig bírtam beszélni is. Teljesen
kimerültem. Apa mögé állt, és a hátát simogatta.
- Kicsim, de mi történt? Hol van Alex? – Jé, még nem mondtam nekik. Hoppá!
- Drágám hagyd, látod, hogy fáradt! – Csitította apa. Igen, ez az, segíts! Hjaj…
- Elnézést! – Kezdte anya az orvosnak. – Nem volt itt egy fiatal, barna hajú fiú?
- Drágám, hagyd abba! – Utasította apa, de anya hajthatatlan volt. Mi ez az egész?
- De, kérem, kettő is! – Tudta le az orvos. Anya hatalmasra nyitotta a száját. Hah, mintha nem lennének barátaim. Ezen megsértődtem. De szégyelltem is magam egy kicsit.
- Anya… - Nyökögtem. Tanácstalan voltam, most mondjam el, az egész sztorit előröl? Ha már el kéne mondanom, akkor azt is el kéne, hogy Harrynél voltam, akkor jönne a ’ki az a Harry?’ kérdés és a többi, akkor nem hinnék el. Hjaj, minden anyával ilyen nehéz?
- Kicsim, minden rendben? – Kérdezte. Aha, felébredt benne az anyai ösztön… Ezen az sem segített, mikor belépett Harry. Bakker, ezt hogy magyarázom ki. Vajon haragudni fog, ha azt mondom, hogy csak egy barátom? Mert végül is több annál…
- Uh, elnézést, zavarok? – Pillantott rám. Nem, dehogy, soha. Anyuék igen! Illetve…
- Nagyon örülök, Mrs. Betranche. – Fogott vele kezet. Látszott Harryn, hogy zavarban van.
- Ööö, én is nagyon örülök, Harry Styles. – Mondta. – Én csak… Gondoltam meglátogatom Justine-t. Remélem nem gond! – Anya, ha nemet mondasz…
- És kit tisztelhetünk a személyedben, Harry? – Kérdezte. Te jó ég. Áááá. Mit mondjak.
- Ó, én csak Justine egyik barátja vagyok! – Mosolygott, majd lopva rám tekintett. Köszönöm! Tátogtam. Nem tudom pontosan, mit köszöntem, a lényeg, hogy segített.
- A kollégiumból? – Faggatta anya. Nekem közben azért megjött a hangom. – Tényleg kicsim, mikor mész vissza? – Fordult felém. Basszus! Nem mondtam volna neki a költözést még anno? Fájdalmasan hunytam le a szemeim. Aludni akarok…
- Nem tudom anya, még vissza is kéne iratkoznom… - Jaj, ebből mi lesz. Már félek…
- Mit csinálnod? – Engedte el Harry kezét, amit egész addig fogott. – Hogy-hogy vissza?
- Öööö, hát én közben kiiratkoztam. – Mondtam. Jaj. Fáj a hasam. Nem akarok veszekedni.
- Mikor? Miért? És mégis hol aludtál akkor? – Háborodott fel. Na, erre már apa is felemelte a fejét. Ajjaj, bajban vagyok! És még nem is mondtam nekik, hogy az ex pasimmal éltem fél évig. Apa biztosan kiakadna. Pont ezért nem is mondtam el neki…
- Öööö, akkor én nem is zavarok. – Hátrált Harry. Nem! Nem hagysz itt! Ne csináld már…
- Várj Harry, még beszélni akartam veled! – Mondtam, majd segítséget keresve apura pillantottam, aki vette a lapot, annak ellenére, hogy erre biztos ő is kíváncsi volt.
- Rendben van gyerekek, nekünk úgyis mennünk kell szállást foglalni. Gyere szívem! – Karolta fel anyát. Hogy mi van? Maradtok? Te jó ég! Anya dühös pillantásával találkoztam, mielőtt kiléptek volna az ajtón. Harry kissé kellemetlenül foglalt helyet mellettem.
- Ne haragudj! – Suttogtam. Lesütöttem a szemem. Nekem kellemetlen volt, hát még neki.
- Nem haragszom. – Mondta. Halványan elmosolyodtam. – Hogy vagy? – Kérdezte.
- Jobban. De még mindig zsibbad a karom. De legalább a hangom visszajött… Te hogy vagy? Claire botrány? – Kérdeztem. Aggódtam érte. Jaj, az orvosok azt mondták, ne aggodalmaskodjak. Nehéz ezt betartani sajnos. Az élet megy tovább…
- Kilenc hónapig bizonygathatja, hogy az én gyerekem „várja”… - Rajzolt idézőjelet a kezével. – Aztán, még ha szerez is egy gyereket, az sem lesz az enyém. – Sóhajtott.
- Sajnálom. – Mondtam, és a jobb kezemmel megsimítottam az arcát. Miután fájt, mint a rohadt élet, elég esetlenre sikerült, de megérte. Felnézett, és elmosolyodott. Éppen készültem elveszni a szemeiben, mikor nyikordult az ajtó, és Alex dugta be a fejét.
- Na, bassza meg! – Mondtam unottan, majd a szám elé kaptam a kezem. Ami fájt. Alex meglepetten nézett rám, majd tekintete Harryre vándorolt, és egyből elsötétült.
- Segíthetek? – Kérdezte Harrytől dühösen, aki felnevetett. Imádom a nevetését.
- Ezt én is kérdezhetném, nem gondolod? – mondta még mindig nevetve.
- Igen? Mit akarsz a barátnőmtől? – Kérdezte, mire félrenyeltem a vizet, amit éppen ittam.
- A kidtől? Ő otthon vár pucéran, lemerem fogadni. – Köhögtem. Alex egyre dühösebb, és dühösebb lett, én pedig nem kicsit élveztem a helyzetet. Na, jó, nagyon-nagyon.
- Vizsgálaton van. – Úgy van! Védd csak! Nevetni akartam, de fájt a mellkasom.
- Akkor menj, és látogasd meg! Engem nem érdekelsz. – Mondtam. Húzz már el!
- És Ő igen? – Háborodott fel Harryre nézve, mikor Marycske tipegett be. Magas sarkúja fülsiketítőnek tűnt. Szorosan Alex mellett állt meg, és nagyképűen lepillantott rám.
- Na, Ő meg mit keres itt? – Kérdeztem. – Menjetek már el! Senki sem kíváncsi rátok!
- Igen drága? Felpofozhatsz megint, ha az ereid nem bánják! – Kacsintott. Elég volt. Megnyomtam a nővér hívót. Most nem akartam bután viselkedni, holott megérte volna.
- Igen, Ms. Betranche? – Jött be egy nővér hamarosan. Nehézkesen beszéltem.
- Kérem, küldje ki őket innen! – Mondtam, mire a nővér udvariasan megkérte őket, hogy hagyják el a szobámat, mire Alex vadul ellenkezni kezdett, Marycske pedig hozta a szokásos ribanc formáját. A nővér sóhajtott, majd hívta a biztonságiakat. Harryvel egymásra néztünk, és amíg ki küldték Alexéket, addig megegyeztünk arról, hogy én vagyok a legproblémásabb beteg a kórházban.
- Kicsim, de mi történt? Hol van Alex? – Jé, még nem mondtam nekik. Hoppá!
- Drágám hagyd, látod, hogy fáradt! – Csitította apa. Igen, ez az, segíts! Hjaj…
- Elnézést! – Kezdte anya az orvosnak. – Nem volt itt egy fiatal, barna hajú fiú?
- Drágám, hagyd abba! – Utasította apa, de anya hajthatatlan volt. Mi ez az egész?
- De, kérem, kettő is! – Tudta le az orvos. Anya hatalmasra nyitotta a száját. Hah, mintha nem lennének barátaim. Ezen megsértődtem. De szégyelltem is magam egy kicsit.
- Anya… - Nyökögtem. Tanácstalan voltam, most mondjam el, az egész sztorit előröl? Ha már el kéne mondanom, akkor azt is el kéne, hogy Harrynél voltam, akkor jönne a ’ki az a Harry?’ kérdés és a többi, akkor nem hinnék el. Hjaj, minden anyával ilyen nehéz?
- Kicsim, minden rendben? – Kérdezte. Aha, felébredt benne az anyai ösztön… Ezen az sem segített, mikor belépett Harry. Bakker, ezt hogy magyarázom ki. Vajon haragudni fog, ha azt mondom, hogy csak egy barátom? Mert végül is több annál…
- Uh, elnézést, zavarok? – Pillantott rám. Nem, dehogy, soha. Anyuék igen! Illetve…
- Nagyon örülök, Mrs. Betranche. – Fogott vele kezet. Látszott Harryn, hogy zavarban van.
- Ööö, én is nagyon örülök, Harry Styles. – Mondta. – Én csak… Gondoltam meglátogatom Justine-t. Remélem nem gond! – Anya, ha nemet mondasz…
- És kit tisztelhetünk a személyedben, Harry? – Kérdezte. Te jó ég. Áááá. Mit mondjak.
- Ó, én csak Justine egyik barátja vagyok! – Mosolygott, majd lopva rám tekintett. Köszönöm! Tátogtam. Nem tudom pontosan, mit köszöntem, a lényeg, hogy segített.
- A kollégiumból? – Faggatta anya. Nekem közben azért megjött a hangom. – Tényleg kicsim, mikor mész vissza? – Fordult felém. Basszus! Nem mondtam volna neki a költözést még anno? Fájdalmasan hunytam le a szemeim. Aludni akarok…
- Nem tudom anya, még vissza is kéne iratkoznom… - Jaj, ebből mi lesz. Már félek…
- Mit csinálnod? – Engedte el Harry kezét, amit egész addig fogott. – Hogy-hogy vissza?
- Öööö, hát én közben kiiratkoztam. – Mondtam. Jaj. Fáj a hasam. Nem akarok veszekedni.
- Mikor? Miért? És mégis hol aludtál akkor? – Háborodott fel. Na, erre már apa is felemelte a fejét. Ajjaj, bajban vagyok! És még nem is mondtam nekik, hogy az ex pasimmal éltem fél évig. Apa biztosan kiakadna. Pont ezért nem is mondtam el neki…
- Öööö, akkor én nem is zavarok. – Hátrált Harry. Nem! Nem hagysz itt! Ne csináld már…
- Várj Harry, még beszélni akartam veled! – Mondtam, majd segítséget keresve apura pillantottam, aki vette a lapot, annak ellenére, hogy erre biztos ő is kíváncsi volt.
- Rendben van gyerekek, nekünk úgyis mennünk kell szállást foglalni. Gyere szívem! – Karolta fel anyát. Hogy mi van? Maradtok? Te jó ég! Anya dühös pillantásával találkoztam, mielőtt kiléptek volna az ajtón. Harry kissé kellemetlenül foglalt helyet mellettem.
- Ne haragudj! – Suttogtam. Lesütöttem a szemem. Nekem kellemetlen volt, hát még neki.
- Nem haragszom. – Mondta. Halványan elmosolyodtam. – Hogy vagy? – Kérdezte.
- Jobban. De még mindig zsibbad a karom. De legalább a hangom visszajött… Te hogy vagy? Claire botrány? – Kérdeztem. Aggódtam érte. Jaj, az orvosok azt mondták, ne aggodalmaskodjak. Nehéz ezt betartani sajnos. Az élet megy tovább…
- Kilenc hónapig bizonygathatja, hogy az én gyerekem „várja”… - Rajzolt idézőjelet a kezével. – Aztán, még ha szerez is egy gyereket, az sem lesz az enyém. – Sóhajtott.
- Sajnálom. – Mondtam, és a jobb kezemmel megsimítottam az arcát. Miután fájt, mint a rohadt élet, elég esetlenre sikerült, de megérte. Felnézett, és elmosolyodott. Éppen készültem elveszni a szemeiben, mikor nyikordult az ajtó, és Alex dugta be a fejét.
- Na, bassza meg! – Mondtam unottan, majd a szám elé kaptam a kezem. Ami fájt. Alex meglepetten nézett rám, majd tekintete Harryre vándorolt, és egyből elsötétült.
- Segíthetek? – Kérdezte Harrytől dühösen, aki felnevetett. Imádom a nevetését.
- Ezt én is kérdezhetném, nem gondolod? – mondta még mindig nevetve.
- Igen? Mit akarsz a barátnőmtől? – Kérdezte, mire félrenyeltem a vizet, amit éppen ittam.
- A kidtől? Ő otthon vár pucéran, lemerem fogadni. – Köhögtem. Alex egyre dühösebb, és dühösebb lett, én pedig nem kicsit élveztem a helyzetet. Na, jó, nagyon-nagyon.
- Vizsgálaton van. – Úgy van! Védd csak! Nevetni akartam, de fájt a mellkasom.
- Akkor menj, és látogasd meg! Engem nem érdekelsz. – Mondtam. Húzz már el!
- És Ő igen? – Háborodott fel Harryre nézve, mikor Marycske tipegett be. Magas sarkúja fülsiketítőnek tűnt. Szorosan Alex mellett állt meg, és nagyképűen lepillantott rám.
- Na, Ő meg mit keres itt? – Kérdeztem. – Menjetek már el! Senki sem kíváncsi rátok!
- Igen drága? Felpofozhatsz megint, ha az ereid nem bánják! – Kacsintott. Elég volt. Megnyomtam a nővér hívót. Most nem akartam bután viselkedni, holott megérte volna.
- Igen, Ms. Betranche? – Jött be egy nővér hamarosan. Nehézkesen beszéltem.
- Kérem, küldje ki őket innen! – Mondtam, mire a nővér udvariasan megkérte őket, hogy hagyják el a szobámat, mire Alex vadul ellenkezni kezdett, Marycske pedig hozta a szokásos ribanc formáját. A nővér sóhajtott, majd hívta a biztonságiakat. Harryvel egymásra néztünk, és amíg ki küldték Alexéket, addig megegyeztünk arról, hogy én vagyok a legproblémásabb beteg a kórházban.
