Kérlek, ne haragudjatok, hogy több, mint egy hónapos csúszással hoztam nektek ezt a szintén rövid részt, de valahogy nem akar megszállni az ihlet, hiába erőltetem magamra. Remélem ennek ellenére, vannak akik még látogatják a blogot, mert nagyon nagyon jól esik nekem, nem is hiszitek el! Szeretlek titeket, és akkor "ünnepeljük" a február utolsó, és egyben 28. napját egy új résszel. Xoxo ♥
Egy pillanatig én is szentül hittem, hogy valami csodás
következik, amit tudat alatt még akkor szerettem volna, mikor még Alexszel
voltam. Behunytam a szemem, majd újra kinyitottam, és ezt a folyamatot
ismételgettem, és én is haladtam abba az irányba, amit ő is képviselt. A
kettőnk közt lévő távolság pedig egyre csak ment össze, és melegség maradt a
helyén. Éreztem, ahogy elpirulok. Az arcom forróvá vált, a fülem sípolt, és a
külvilág megszűnt létezni számomra. Mindez csupán pillanatok alatt történt.
Ajkaink már majdnem összeértek, mikor a mellkasára tettem a kezem. A szemem
könnybe lábadt. Kíváncsian nyitotta ki zöld szemeit, míg én az enyémeket
lesütöttem. Éreztem, ahogy nagy levegőt vesz, majd felegyenesedik. Lopott
pillantást vetettem rá: arca még mindig piros volt a futástól, homlokán
megjelentek az izzadságcseppek. Mikor teljes egészében ráemeltem a tekintetem,
sírni kezdtem. Arca, ami a „majdnem csókunk” után közömbössé vált, most
aggódóan szegeződött az enyémre. Sírva öleltem át a nyakát.
-
Sajnálom! – Suttogtam. Ölelése meglepettből
óvóvá vált. Csak sírni akartam. Úgy hiányzott a kapcsolatomból ez. Bár ez erre
nem is helyes. Nem egy tevékenység hiányzott. Minden csókot, ölelést megkaptam,
ajándékok százát, kezdve az apró meglepetésekkel, befejezve a komoly
ékszerekkel. Mindenem megvolt, egy dolgot kivéve: Harry. Annyira hiányzott,
hogy azt el sem lehet képzelni. Már az első naptól fogva vágytam rá, amiről
most olyan egyszerűen lemondtam, még sem tudtam megtenni, már csak érte sem.
Az aluljáró üres volt. A következő metró csupán fél óra
múlva jön, mert az egyik alagutat lezárták, és kerülőt kell tennie, és mindez
nem is lett volna lényeges, ha nem hallottunk volna kopogást. Egy magas sarkú
kopogását. Egyből eltávolodtam tőle, majd a következő kijárathoz futottam, ő
pedig csak ott maradt, a falnak dőlve. Nem lepődtem meg, mikor a csinos kis
Claire szőke tincsei libbentek be a képbe.
-
Mégis hova rohantál? – Kérdezte fenn hangon. –
Ugye nem az után a csitri után! Harry! Harry, mégis mit képzelsz, hova mész?
Harry! – Kiabált.
Élesen vettem a levegőt, és reméltem, hogy nem bukom le
Claire előtt, na, nem mintha, féltem volna tőle, vagy valami, de azért mégis.
Ahogy elhaladtak mellettem, mintha lassítva történt volna. Háttal dőltem neki
az oszlopnak. Tekintetem a földet pásztázta. Harry hosszú, barna kabátját fújta
a szél, ami halkan süvített az alul járóban. Lassan felemeltem a fejem.
Elnéztem jobbra, ahol találkozott a tekintetünk. Óvatosan sóhajtott, majd
lehunyta a szemét, és a tekintetét ismét előre vetette. Ezt a filmbéli
pillanatot megszakította az az ismerős, és lassan idegesítő kopogás, amit
Claire minden bizonnyal a tekintélye zálogának tud be.
***
Unottan lapozgattam az amúgy utált magazinokat. Mindig is
sületlenségnek tartottam azokat a sekélyes cikkeket a sztárokról, amiknek a
fele sem igaz, csak egy adott összeg fejében megírják a hazugságaikat, hogy az
amúgy szörnyen unalmas lapukat el tudják adni, de felkeltette az érdeklődésem
egy cikk. Bár mielőtt belekezdhettem volna, valaki kopogott az ajtón.
-
Igen? – kérdeztem, majd hirtelen mintha
lefagytam volna. – Mit akarsz? – Kérdeztem barátságtalanul.
-
Ez nem kinti téma. – Mondta egyszerűen, majd
engedély nélkül besétált a házba.
-
Kiböknéd végre? – Kérdeztem unottan.
-
Tudok a kis afférotokról Harrvel. – Mondta
-
És? – Vontam meg a vállam, és mivel nem akartam
hazudni, nem tettem hozzá, hogy „régen volt”
-
A kapcsolatotok sosem fog annyit érni, mint a
miénk.
-
Ne légy nevetséges Claire! A ti kis románcotok annyit
ér, hogy az újságírók leszálljanak Harryről, semmi többet, és ezt te is tudod,
csak a festett szőke koponyádban rejlő valami nem akarja elhinni, de semmi baj…-
simogattam meg a karját, amolyan vigasztalás képen - Hiszen a szépségedre
támaszkodva Harry után is szerzel valami pasit, aki pénze fog vonzani, de ez
így van rendjén, mert neked ennyi jut!
-
És neked mi jut, miss Belelátok mindenki
életébe, hm? Elmondom mi, egy hétköznapi pasi, egy hétköznapi család, egy
hétköznapi élet, amiben megadatott neked, hogy csodáld azt, amivé sosem
válhatsz, engem, és az életemet! És mellesleg, Harryvel jól meg vagyunk, és
boldogok vagyunk együtt. – Fejezte be az igen értelmes monológját a
hülyeségről.
-
Én is pont ezt gondoltam, miközben a
szakításotokról olvastam. – Mosolyogtam szemtelenül.
-
Te meg miről beszélsz? – Kérdezte lenéző
stílusban, mire elé dobtam a földre az ominózus cikket tartalmazó újságot.
-
Csak nem gondolod, hogy mint egy kutya,
felveszem a mocskos padlóról? – Mondta a derekára vágva a kezét.
-
Ha érdekel, kénytelen leszel. – Mondtam unottam,
miközben belekortyoltam a teámba, amivel azt igyekeztem szimbolizálni, hogy
megfogtam, és én vagyok a főnök.
Kelletlenül hajolt le a földre, ami által mini ruhája
felfedte, amit rejt. Unottat tettetve, mégis esetlenül lapozott bele az újságba,
leplezni próbálva, hogy rutinosan mozog a tini lányoknak szóló szennylapok
világában. Mikor az adott oldalra ért, hihetetlenül nézte a sorokat, amik azt a
hatást keltették, mintha felkiáltana, hogy „Úristen, ezek betűk!”, ami
egyébként oda teremtettként illett volna gondosan rúzsozott ajkaira. A
meglepettség kiült az arcára, és mintha egy pillanatra elvesztette volna az
egyensúlyát, filmbe illő módon zuhant bele a mögötte álló karosszékbe. A tény,
hogy ennyire megviselte a szakítás, egyet jelentett számomra: sokat remélt
ettől a „kapcsolattól”. Néha, mikor ilyenek töröm a fejem, eszembe jut, hogy
miért választottam én az énekesi szakmát, mikor sokkal inkább látom át az
emberek gondolatait a reakciójukból.
-
Na, mi van, sikerült elolvasni, vagy csak nézted
a sorokat, és a képből megállapítottad, hogy mit is jelenthetnek? – Vetettem oda.
-
Meg van! Meg van! – Csillantak fel a szemei, és
pillanatok alatt újra az eredeti fényében „tündökölt”.
-
Mi van meg? Az abc sorrendje? – Kérdeztem lenézően,
mire csak felszegte az állát, és kisétált, mintha sosem járt volna erre.
Pedig nagyon is erre járt, amiről tanúskodhat a méteres
parfümfelhő, és a zsebtükör, ami az apró táskájából csúszhatott ki. Leültem a
helyére, kinyitottam a tükröt, és megnéztem benne magam. Vajon mi lehet az a
nagy terve, amivel „megtarthatja” Harryt? – Gondoltam, majd becsuktam a tükröt,
és hátradőlve megpróbáltam kipihenni azt a sokkot, amit Claire okozott azáltal,
hogy látogatást tett nálam, elmondta élete monológját, majd, mintha csak szuvenírt
hagyott volna, emlékeztetett a mi kis nevetségesen sértő párbeszédünkre.
Remélem, valami hatalmas baromsággal rondítja el a bulvárlapok nyitó oldalait.
