Chapter 2. part 1.

Ez most rövid lett, és sajnálom, de most ennyire futotta. Akkor egy hét múlva jön a folytatás. Xxx Hanna És köszönöm szépen a feliratkozóknak, hogy olvassák a blogom! ♥ Szeretlek titeket!

Fél év telt el azóta, hogy haza értem Londonból, a One Direction nap után. Azóta sok minden megváltozott. Például a helyszín. Most Londonban vagyok ismét, csakhogy ezúttal nem két napra jöttem. Itt tanulok a zenei egyetemen. Hogy hogyan jutottam idáig? Egyszerű. A gimnáziumban suli kórusos voltam, így zenei ösztöndíjjal kerültem oda, ahol most vagyok. Éppen a lapotopom előtt ülve keresek albérletet. Nem vagyok oda a kollégiumért. Túl sokan vagyunk, és túl kevés a szoba, így a miénkben is négyen lakunk. Mary, Kathy, Josh, és én. Ami azért vicces, mert Mary és Kathy Joshért versengenek minden szabadidejükben, Josh élvezi, ahogy körül ugrálják, és én vagyok a furcsa lány, aki egész nap tanul, és sosem bulizik. Igaz, nem vagyok valami Party fan, de számomra a tanulás a legfontosabb, hiszen így érem el a céljaim. Ennek a hátránya sajnos a szociális életem hiánya. Megfogadtam, hogy lazítok kicsit, így mostanában inkább lakás nézőben töltöm a délutánjaimat. Most is éppen dühösen próbálom a lehetetlent, keresni egy viszonylag nagy, mégis megfizethető lakást, mikor hirtelen megcsörren a telefonom.

-          Felvennéd? A csengőhangod zavarja Josht! – Kiáltja Kathy

-          Ó, hogy miért nem a One Directiont állítottam be! – puffogok, miközben felveszem a telefont. – Igen?

-          Szia! Emlékszel, mikor meséltél az albérlet problémádról? Találtam egy házat, és arra gondoltam, hogy összeköltözhetnénk. Hiszen a kapcsolatunk eljutott már erre a szintre. – Mondja Alex az édes francia akcentusával, amit úgy imádok.

-          Nem is tudom, mit mondjak! – Felelem keserédesen.

Mert hát, végre elmehetek innen, viszont összeköltözni?

-          Mondjuk egy igent? – kérdezte, mire elnevettem magam.

-          Persze! – Mondtam, és letéve a telefont, már el is kezdtem összepakolni.

Ez a rövid beszélgetés bearanyozta a napomat. Mindennél boldogabb voltam, és azt a vigyort azóta sem sikerült levakarnom az arcomról.

-          Josh, segítenél? – kiáltottam át a szobát.

-          Miért, mi van? –jött ki a fürdőből.

-          Hő…. egyedül? – Döbbentem meg.

-          Elmentek ribizlit keresni. – Vonta meg a vállát.

-          Szeptemberben?

-          Ah, túl sokat tanulsz… - Tudott le ennyivel.

-          Oké, mindegy, fogd ezt! – Adtam a kezébe egy dobozt.

-          Elmész? – Kérdezte.

A hangja sok mindent elárult. Többek között azt, hogy engem kedvel a négyesből leginkább. Hiszen, persze jó, ha az emberrel úgy bánnak mint egy királlyal, de mindenkinek az kell, amit nem kaphat meg.

-          Igen. Végre sikerült találnom egy lakást, bár kötelező hozzátennem, egy kis segítséggel. – Mosolyogtam.

-          Kár érte. – Vonta meg a vállát.

Bár láttam rajta, hogy egy „kár érte” nem fejezi ki, amit érez. Sosem voltunk szoros kapcsolatban, sőt, még csak barátoknak sem voltunk mondhatók, de megnyugtatta egymást a jelenlétünk, és ez így volt rendjén.

-          Hiányozni fogsz! – Öleltem át, mikor hangos csapódással nyílt az ajtó, majd egy újabb éles hang hallatszott, ami azt jelentette, hogy újonnan megérkezett szobatársaink leejtették a csomagjaikat.

-          Ti meg mi a francot… Josh? – Sikították, nekem pedig komolyan el kellett gondolkodnom, hogy nem tévesztettem-e össze a házszámot a szomszédban lévő óvodával.

-          Nyugalom! – Intette őket csendre.

-          Azt hiszem képtelen vagyok felfogni, hogy biológiailag érett felnőttek vagytok. – Mondtam, bár az értetlen arcukat nézve biztos voltam abban, hogy eléggé választékosan beszéltem ahhoz, hogy fel se fogják, hogy voltaképpen beszóltam nekik. Rosszallóan ráztam a fejem, majd bevonva őket is a munkába tovább pakoltam.

*

Az utolsó dobozzal a kezemben álltam a küszöb előtt, és még egyszer utoljára végignéztem az üresen hagyott polcaimon. Bár nem voltak porosak, pontosan látszott mi hol volt ezelőtt. Bármennyire is nem szerettem itt lakni, azért mégis fájt a költözés. El kellett búcsúznom a szokásoktól, az illatoktól, a hajnali kopogtatóktól, de legfőképpen a szobatársaimtól. Letettem a dobozt az ágyam szélére, és átmentem a kis nappali részhez, ahol mindhárman tévéztek. Beálltam a Tv elé, és rájuk néztem. A kattanás mögöttem jelezte, hogy kinyomták az imént nézett készüléket. Mindhárman felálltak, először egymásra néztek, majd rám. Mind könnyes szemekkel borultak a nyakamba, ami, be kell hogy valljam, meglepett.

-          Annyira fogsz hiányozni. – Sírta Kathy a vállamra.

-          Igen! – Mondták kórusban a többiek.

-          Nekem is ti! – Törött el a mécses.

Ezek szerint bármennyire is utáltuk egymást szóban, azért kialakult köztünk egy kapocs, amit én most megszakítok. Ez vicces, hiszen eddig azt hittem, hogy majd ők kezdeményezik az elválást. Álmomban sem gondoltam volna erre, és így, hogy mindhárman könnyes szemekkel ölelnem, meginogtam. Biztos, hogy ezt akarom? Biztos, hogy el akarok menni innen? Igen, elég szűkösen voltunk, de annyira hiányoznának. Még csak nem is egy osztályba járunk. Nem is látnánk egymást. És akkor bevillant. „Mindent a csúcson kell abba hagyni”. Eddig nem kedveltek, mert itt voltam, és felesleg voltam, de rájöttek az ellenkezőjére, viszont ha maradnék, megint visszaállna ez a „levegőnek nézlek” állapot, amit úgy utáltam, és lenéztem.

-          Nekem mennem kell! – mondtam, és egy kicsit elhúzódtam. – Sziasztok! – Töröltem meg a szemem, majd kimentem a helyiségből. Az ágyamhoz érve felvettem a dobozt, és elkerülve az újabb sírógörcsöt, kimentem.

A kollégium épülete előtt már egy kocsi és Alex várt rám. A fekete járműnek dőlve állt, és féloldalas mosollyal nyugtázta, hogy kisírtam a szemeim.

-          Annyira azért nem lesz rossz! – Mondta, majd hanyagul átkarolta a vállam, míg én az utolsó pillantásokkal búcsúztam el az elmúlt három hónaptól.