Chapter 1. part 3.

  Most kicsit korábban hoztam az új részt, mert felsokasodtak az ünnepek, és nem tudom, hogyan érnék rá, minden esetre ez a bejegyzés az utolsó része az első résznek, ami a londoni eseményekről szólt. Ez a bejegyzés az első telefonhívás nevet kapta, ami lezárta az első részt. Innentől már a második rész jön, még nem tudom meddig. Olvassátok, és ha van kedvetek, hagyjatok véleményt. Xxxx 

- Addig nem megyek el Harry Styles, amíg nem adsz magyarázatot! – Ütöttem egy nagyot az ajtóra.

Már éppen készültem adni neki a következőt, mikor az kinyílt. Harry Ideges arcával találtam szemben magam. A szemeit összeszűkítette, ami arról árulkodott, hogy mindenhez van kedve, csak ehhez nem.

-          Nézd. Ez a múlt. Nem kéne a múlton rágódnod, mert megkeseríti azt az édes kis gyermeteg tizenéves lelked! – Mondta, majd becsapta az ajtót.

-          Szóval azért nem kellek már, mert gyerek vagyok? – Kiabáltam. – 18 vagyok! – Mondtam még hangosabban, de hiába várhattam volna az immáron ismerős nyikorgást, az ajtó nem nyílt ki megint, és nem is várhattam volna tovább. A sötétben ugyanis az egyik őr alakja rajzolódott ki. – Amúgy ma haza utazom. Talán elbúcsúzhattunk volna. – Kiabáltam sértődötten.

-          Megyek már! – Mondtam, mielőtt oda érhetett volna elém.

Úgy tűnt, a gesztusom meglepte, de meg tudtam volna magyarázni. A kedvem is elment az egész 1D imádattól. Nem értettem, mi baja Harrynek. Miért nem fontos neki, ami nekem igen? Jó, tudom, nem járunk együtt, vagy ilyesmi, de fáj, hogy nem veszi figyelembe, azt, ami nekem igenis fontos. „Ez már a múlt!” – Hallottam a hangját a fejemben századszorra is. Élőben is fájt, mintha arcon csaptak volna, de így hallani… Mintha tőrt forgatnának a szívemben.

*

Fáradtan pillantgatok a hatalmas órára, aminek a mutatói csigalassúsággal mozognak. Az idő még mindig csak három negyed tizenkettő, és mintha megállt volna az idő. Éppen készülök leülni az egyik padra, amikor érzem, hogy egy test simul az enyémnek. A kézfejemre teszi a kezét, és összekulcsolja az ujjainkat. Képtelen voltam bármit is mondani.

-          Nem engedhetlek el így! – Mondta reszelős brit akcentusával.

Ha ennyi nem is lett volna elég, de selymes fürtjeinek érzete bebizonyította, hogy Harry az. Meleg lélegzetét magamon éreztem. A fejét az enyémnek támasztotta, és a kezeimet hátra húzta, majd mintha átölelném, a hátára tette, majd elengedte, és ő is átölelt engem. A pulzusom az egekbe szökött, és éreztem, ahogy elönt a forróság.

-          Kiérdemlek egy búcsúcsókot? – Kérdezte.

A kérdésére megfagyott bennem a vér. Annyira boldog voltam, hogy kész lettem volna meghalni is azért, hogy ez a pillanat örökké tartson. Már éppen meg akartam fordulni, mikor hirtelen felnevetett. Elengedte a kezem, és ellépett tőlem.

-          Valami ilyesmit akartál? – nevetett, mintha viccet mondott volna.

-          T-Tessék? – Dadogtam.

-          El akartál búcsúzni. Hát tessék!

Annyira lefagytam, hogy meg sem bírtam szólalni. Éppen neki akartam kezdeni a „Hogy tehetted ezt?” monológomba, mikor egy sípolás félbeszakított. Dühösen kaptam a szemem a hangos bemondó felé, hogy mi lehet ennél fontosabb. Egy elgépesített női hang bejelentette, az éjféli járat Párizsba öt percen belül indul. Elindultam a kapuk felé. Mikor odaértem, egyszer még visszanéztem Harryre. Éppen távozott egy magas, szőke nővel az oldalán. Míg a lány rámosolygott, ő lazán átkarolta a vállát. Hihetetlenül fájt. Igyekeztem nem sírni, mikor Harry rám nézett. Tekintetünk találkozott egy pillanatra. Féloldalasan elmosolyodott, mire suttogva megkérdeztem, miért? Elfordította a fejét, majd kilépett az ajtón. Könnyes szemekkel léptem át az ellenőrző kapukat, a bőröndjeimet felhelyezve a futószalagra.

*

A repülő út magányosan, és lehangoltan telt. Alig voltak utasok, és azok is mind aludtak, vagy olvastak. Egy örökké valóságnak tűnt, amíg végre leszálltunk. Hívtam egy taxit, és haza kértem az utat. Szerencsére még időben sikerült fogni egyet, ugyanis az eső is elkezdett esni. Csendben néztem, ahogy az esőcseppek versenyt futnak egymással, és végig folynak az ablakon. A kocsi hirtelen fékezett, ami kizökkentett a gondolatmenetemből. Miután kifizettem a sofőrt, kiszálltam, és elindultam az ajtó felé. Fáradtan nyomtam le a kilincset, de az ajtó nem nyílt. Igaz is, hatkor indul a gépem, amivel eredetileg jöttem volna. – válaszolt a belső hang. Én hülye! Most hova menjek? Bár biztos voltam benne, hogy hülyeség, de elővettem a telefonom a farmerem zsebéből, előkerestem a barátnőm számát és tárcsáztam. Sokáig csengett, majd mikor felvette, meg sem várta, hogy beleszóljak.

-          Csak meg ne kérdezd, hogy aludtam-e! – Mondta mérgesen.

-          Nem fogom. Otthon vagytok? – Kérdeztem türelmetlenül.

-          Igen, miért? – Valahogy éreztem, ahogy felhúzza a jobb szemöldökét, és olyan, „Hülye vagy? Milyen kérdés ez?” képpel néz rám.

-          Át mehetek hozzátok? – Folytattam, és a mondtat végét meghúzva, hogy olyan sürgetősen hangzon.

-          Persze, miért nem hajnali kettőkor hívtál? – Kérdezte irónikusan. – Oké, sajnálom, hogy miattam nem tudtunk elmenni, de… - Kezdte, de félbeszakítottam.

-          Én elmentem. – Mondtam, mire elhallgatott.

-          Mi? – Kérdezte, majd a hangokból ítélve megnézte a fiókját, hogy meg van-e mindkét jegy. – Nincs meg az egyik. Te lementél? Nélkülem? Milyen volt? te jó ég! Na, jó gyere!  - Mondta, majd bontotta a vonalat.

Sietve keltem át az utcán, majd a sarkon befordulva éppen akkor értem oda, amikor Ashley kinyitotta az ajtót. Fáradtan húztam magam után a bőröndömet. Mikor oda értem, végig nézett rajtam. Szúrós szemekkel méregetett, majd elmosolyodott, és a nyakamba borult.

-          El sem hiszem, hogy elmentél. – Motyogta a fülembe.

-          Pedig de. – Mondtam egyhangúan.

-          Hő! Ez nem volt valami meggyőző. Mi történt? – Kérdezte eltolva magától.

-          Nem lehetne ezt… - Kezdtem, de a telefonom csörgése félbe szakított.

-          Ő, ez tök kínos, de csörög a telefonod… - Mondta.

-          Miért is kínos? – Kérdeztem.

-          Vedd már fel! – Utasított. A kijelzőre nézve elmosolyodtam. Arrébb mentem pár lépéssel, és heves szívveréssel vettem fel.

-          Szia! – Köszöntem kedvesen.

-          Szia! Gondoltam, azóta már csak megérkeztél. – Mondta édes akcentussal.

-          Igen. Megérkeztem, és kedves, hogy érdekel.

-          Hogy tudnám nem észben tartani, amit egy ilyen gyönyörű lány mond. – Kezdte, mire elpirultam. – De hol is laksz? – Kérdezte, majd elröhögte magát.

Én is nevetni kezdtem, majd Ashre néztem, aki idegesen ácsorgott, és gyanakvóan nézett.

-          Attól tartok mennem kell. Szia! – Köszöntem el, majd bontottam a vonalat.

-          Ki volt az? – Kérdezte Ashley, mikor vissza sétáltam hozzá.

-          Á, csak Josh! – Hazudtam.

-          Josh az egyik osztálytársunk, aki történetesen annyit se tud angolul, hogy mukk. – Adott értelmes választ.

-          Jó, oké, egy angol ismerősöm. – Mondtam, mire az arcvonulatai kisimultak.

-          Aha, szóval bepasiztál Londonban? – Húzogatta a szemöldökét, mire ideges lettem.

-          Ne csináld ezt! – Mondtam ingerülten.

-          Miért? Tök Harrys! – Vont vállat.

-          Pont azért!

-          Mi van? Megutáltad az 1D-t, vagy mi?

-          Nem! Csak ne csináld! – Vágtam ki magam.

-          Nagyon furcsa vagy! – mondta, majd nem kérdezett többet, csak beinvitált a házba.