Chapter 1. part 2.

Bár kicsit későn, de még kedden hoztam nektek új részt! Olvassátok! xxxx :) 

Másnap reggel Harry mellett ébredtem, és ahogy a sejtésem beigazolódott, meztelenül. A nap lágyan sütött be a hézagosan lehúzott redőnyön keresztül, és arany mázzal kente be a szobát. Egy kósza sugár Harry arcára esett. Mosolyogva nézem végig rajta. Arca pufi és piros volt, ajkai teltek, és ha eddig nem is, most beleszerettem. Testének alfelét egyetlen pléd fedte, ami a combja közepétől a csípőjéig ért. Az oldala libabőrös volt, így feljebb húztam rajta a takarót, ami így felcsúszott, és a takarás alsó határa a derekára esett. Ijedten húztam el a fejem, hogy minél kevesebbet lássak „belőle”, de ehhez már késő volt.

-          Kíváncsi voltál rá, mi? – Kérdezte félkómásan, rekedt hangon.

-          Nem, én csak be akartalak takarni, de túl rövid volt. – Adtam magyarázatot.

-          Persze. – Mondta, majd megfordult, és lejjebb húzta magán a plédet.

Durcásan feküdtem vissza mellé, és egy párnát nyomtam az arcomba. Nem hiszem el, hogy lehettél ilyen hülye! – Hallottam a belső hangot. Fogalmam sincs, de egy biztos, akármennyire is hülyeség, én voltaképpen lefeküdtem Harry Stylesal. Még kimondani is nehéz, de lássuk be, ez mennyire nagydolog egy directionernek? Nagyon! Az emlékképek egyre inkább elözönlötték a fejem. Harry édes suttogása, az érintése, a gyengédsége. Akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra.

-          Mi az? Min mosolyogsz? – Fordult felém.

-          Én, nekem most mennem kell! – Mondtam, majd a takarót magamra vonva felálltam.

-          Rendben. – Mondta egyszerűen.

Kicsit fájt, hogy ilyen könnyen elengedett. Reméltem, hogy ez által többet érez irántam, de be kellett látnom, hogy csak egy éjszakás kalandra kellettem. De mit is remélhettem volna, hiszen ő sztár, és én? Én ki vagyok? Senki. Miért is lennék valaki? Ugyan már! Óvatos, halk léptekkel mentem be a fürdőszobába, és összeszedtem a ruháimat. Miközben nekiálltam felöltözni, elgondolkodtam. Valahogy úgy kéne meglógni, ahogy az emberek nem vesznek észre. Nem akartam Harryt megkérdezni, hogy van-e hátsó ajtó, és ha igen, hol találom, de muszáj volt minél előbb elmennem. Megkerestem a ház legkeletibb részét, és boldogan konstatáltam, hogy találtam egy ablakot. A „kijárat” nem volt magasan a földtől, de éppen annyira, hogy senki se tudjon bemászni rajta. Az ablakpárkányra állva elrugaszkodtam, és egy közeli ágba kapaszkodva leugrottam a földre. Miután sikeresen megérkeztem a szilárd talajra, felálltam, és a dedikálás helyszínére indultam.

*

A színpadon már két órával előtte is zajlott az élet. Tini lányok visítozták a fiúk neveit, és óriási ’Marry me’ táblákkal ugrándoztak. Egy kissé elment a kedvem ettől az egész 1D őrülettől, de abban 100%-ig biztos voltam, hogy nem hagynám ezt ki, hiszen ezért jöttem ide. A fiúk érkezését egyre hangosodó sikoly jelentette. Mindenki sorba rendeződött, és elővette az íráshoz kívánt felületet. Legtöbben a legújabb albumukat hozták, de voltak, akik egy-egy posztert, képet hoztak. Bár már két órával előbb ideértem, így sem voltam benne az első negyvenben, így lassú, és unalmas várakozás elé néztem. Órákkal később sem jutottam még sorra, de a várakozás kezdett lassan megőrjíteni. Legszívesebben mindenkit ellöktem volna magam elől, de ezt ugye nem tehettem. Lassan én is sorra kerültem. Mivel Harry ült az asztal egyik végén, a másikról kezdtem, hogy tudjon valamit írni a lapomra, ha akar. Minden fiú ráírta a nevét, míg végül Harry is sorra került. Vigyorral az arcomon vártam, hogy ős is írjon rá valamit. Mikor végzett, oda adta a kártyámat, én pedig kiálltam a sorból, majd az egyik őr a kezében tartott egy csomó jegyet, azok közül elvettem egyet, majd izgulva néztem a lapom aláírt oldalára. Semmi. Idegesen megfordítottam. Megint semmi. Nem írt rá semmit, csupán ennyit: „Harry Styles”.  Szomorúan néztem vissza az asztalhoz. A tekintetünk találkozott egy pillanatra, ám ő az aláírandó Cd-ért nyúlt, majd az előtte álló lányra emelte a tekintetét. Ezek után egyszer sem néztem vissza. Csak arról nem volt fogalmam, hogy ezek után hova megyek. A koncertig még négy óra. Az előttem álló oszlopra néztem, amelyre egy kávézó szórólapja volt feltűzve. A lapra egy térkép is volt nyomtatva, amelyen be fel volt tüntetve a kávézó pontos helye. Miután meggyőződtem róla, hogy nincs messze, elhatároztam, hogy megkeresem. Letéptem a szórólapot, és elindultam a kijelölt cél irányába. Körülbelül negyed óra múlva ott is voltam. Leültem egy magányosan álló asztalka mellé, és megvártam, amíg kijön a pincér. Csakhogy a pincér nem jött. Vártam még egy kicsit, hátha csak nem ért rá, aztán bementem. A pult túloldalán egy nálam egy-két évvel idősebb fiú állt. Mikor megpillantott abba hagyta a csésze törölgetését, ami eddig lekötötte, és rám mosolygott. Mosolya ösztönzött, hogy menjek beljebb. Oda sétáltam hozzá, és vártam, amíg megszólít.

-          Szia, mit adhatok? – Kérdezte Enyhe francia akcentussal.

-          Beszélsz franciául? – kérdeztem felvidulva.

-          Igen, a szüleim franciául beszéltek. – Mondta, és ezek szerint nem vette tolakodásnak.

-          Én Franciaországból jövök. – Idéztem fel a közös anyanyelvünket.

-          Akkor bizonyára a One Direction koncertre, igaz? Akik ma eddig bejöttek, mindenki oda tartott. – Tetszett, hogy érdeklődik. Még ha nem is személyes témában.

-          Fogjuk rá. – Mosolyogtam.

-          Örülök. Meghívhatlak egy teára? – Kérdezte.

-          Ő, persze. – Motyogtam zavartan. Eddig egy fiú sem hívott meg semmire.

Mint utólag megtudtam, Alex kiöntötte a teát mindkettőnknek, majd a hátamra tette a kezét, és kivezetett az előbbi helyemre. Majd miután leültem, helyet foglalt velem szemben. Nagyon sokat beszélgettünk, és az a négy óra el is repült.

-          Nekem mennem kel. - Álltam fel.

-          Ja, igen. A koncert. – Emlékezett vissza. – Holnap is benézel? – kérdezte. Amilyen édesen kérdezte, annyira szívesen mondtam volna igent, de sajnos a tény, hogy éjfélkor indul a gépen, szétoszlatta a rózsaszín felhőket.

-          Nem lehet. Éjfélkor indul a gépem haza, Franciaországba. – Hajtottam le a fejem.

-          Kár érte. Akkor, nem cserélünk számot? Tudnánk tartani a kapcsolatot. – Ajánlotta fel. Mire csak elmosolyodtam, és felé nyújtottam a telefonomat, majd az övébe bele írtam a számomat, amit ő is megtett.

-          Szia! – Köszöntem el.

-          Szia! Majd hívlak! – mondta, mire teljesen elpirultam.

Sarkon fordultam, és visszasiettem a Tower Bridge-hez, ahol javában folyt a koncert. Felraktam magamnak a karszalagot, és az egyik őrnek felmutatva, beléptem a koncert térbe. Éppen Louis szólózott, a többiek pedig körül ugrálták, majd ismét együtt kezdtek a refrénbe. A jelenlévő rajongók felmutatták a tábláikat, és a dalt énekelve visítoztak. Az este folyamán dalt dal követett. Mikor az éneklendő dalok felénél járhattak szünetet kértek. Amíg a fiúk kimentek az öltözőbe, a lányok beszélgetni kezdtek. Elhatároztam, hogy valahogy megoldom, de muszáj beszélnem Harryvel a tegnap estéről. Oldalt próbáltam előre nyomulni, de sikertelennek tűnt. De egy jó közösséget mi robbant szét? Egy botrány. De ki legyen a szerencsétlen áldozat? Megvan. Egy csaj látványosan unatkozott, és úgy tűnt, semmi sem érdekli. Határozottan indultam meg felé.

-          Szia! – Kezdtem.

-          Heló! – Mondta egyáltalán nem kedvesen.

-          Mi? Hogy te utálod a One Directiont, és hogy szerinted buzik? – Kiáltottam, mintha ő mondta volna, én pedig nem hinnék a füleimnek. Minden lány rám nézett, majd a mellettem álló lányra, aki értetlenül meredt rám.

-          Te nem vagy normális! – Suttogta.

-          Elég volt! – Fogtam be a fülem. – Niall igenis a bandába való. – kiáltottam ismét.

-          Hagyd abba! – Kiabált rám.

-          Miért, hogy ne derüljön ki az, hogy csak azért jöttél, hogy fújolj és kritizálj?

Több sem kellett a lányoknak. Mind neki estek. Legalább hárman rá is ugrottak, a többiek pedig kiáltoztak rá. Nem sokára az őrök is jöttek, és próbálták őket szétszedni, de két őr nem bizonyult elégnek. Én addig kiosontam, és megkerülte a sátrat, amit fölállítottak, a buszt kerestem, vagy valami öltözőszerűt. A színpad mögött pontosan volt három szobaszerű építmény. Az egyikbe bekopogtam volna, de egy alakot pillantottam meg közeledni, így elbújtam. Az alak a lámpák alá állva kezdett kirajzolódni, és eléggé biztonsági őrnek nézett ki. Bekopogott a jobb oldaliba, ahol Harry feje jelent meg, és ha jól láttam a fél pucér felsőteste. Akaratlanul is az alsó ajkamba haraptam.

-          Igen? – Kérdezte.

-          A rajongók megőrültek. Ideje lenne jönnötök! – Mondta.

-          Persze, máris. – Hangzott a felelet, majd csukódott az ajtó, és az őr eltűnt.

Óvatosan közelítettem meg én is a jobb oldali kabint, mikor az ajtaja hirtelen kinyílt, és Harrry nézett velem szembe. Már éppen szólásra nyitottam volna a számat, mikor a karomnál fogva berántott, majd ránk csukta az ajtót. Testének alsó részét egy törölköző takarta, azon kívül meztelen volt.

-          Mit keresel itt? – Vont kérdőre.

-          Amíg nem mész ki, megbeszélhetnénk a tegnap estét.

-          Nincs ezen mit megbeszélni! – Mondta, majd kilesett az ajtón. – És most ideje menned! – Mondta.

Időm sem volt végig gondolni, hogy vajon miért nincs ezen mit meg beszélni, ugyanis majdnem szó szerint kirúgott.